Idézetek a csalódásról
Mint meztelencsiga besózva, Úgy fordulok ki most magamból, Lét-kabát bélését kitárom, Lettem egyszemélyes karambol.
Mindannyian úgy vágunk neki az életnek, hogy a fejünk tele van csodálatosabbnál csodálatosabb eszményekkel, aztán évekkel később már szerencsésnek érezzük magunkat, ha a nap végén még életben vagyunk.
Már ismerem az emberi viszonylatok koordináta rendszerét az érdekek bonyolult szövevényét érzelmek tarkabarka mértani alakzatainak felívelését s mélybezuhanását - és egyre szomorúbb leszek.
Nem fogok dühöngeni: filozofálni fogok. Ebben az országban annyira úr a hülyeség, hogy itt már csak filozofálni lehet.
Lehet az is hogy már nem élek Talán ha élnék gyűlölnélek.
Annyit beszéltem s mindig néma voltam, annyit mentem s máshová nem jutottam, tapinthatatlan cellák fala zár, az egyik ólomból van lágy szivemnek, másik pókhálóból fényes eszemnek, anyám, anyám, szülj engem újra már!
Elraboltak engem a gonosz évek És ami drága, ami halhatatlan, Azok tűnt tájak, fájó töredékek És amik bennem élnek, már nem élnek!
Olyasmi elvesztése miatt sírok, ami sosem volt az enyém. Milyen nevetséges! Gyászolni valamit, ami soha nem is volt - az istenverte reményeimet, az istenverte álmaimat és megkeseredett várakozásaimat.
Ha megvárom, míg magadtól hajolsz rám, ha merem arcodat kezembe venni, hogy markomat meg kelljen szoknia: a vállad most nem így koccanna hozzám, mintha köztünk nem történt volna semmi, csak marháskodás, biológia.
Elföldelem a szívem vágyait; Ó! kopott és zenétlen temetések, Züllött úrfiak züllött gyászpompája. (...) És most már nincsen vágyam. - Hajnalonta, Ha hazavet a robot, összetörve, Nem ülök álmodozni, magam csalni.
A legrosszabb helyzet: egyszerre érezni, hogy igényünknek megfelelni lehetetlen, és hogy mégsem vagyunk képesek lemondani róla.
Sápadtan mentél, hangtalan haraggal. Utánad néztem, míg csattant a zár, furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal, és elpusztított Édenébe zár. Közeledtén álmatlan éjszakámnak, amely naponta mély gyomrába nyel, rám ront emléked, és elönt a bánat. Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.
Vége van, mindennek vége. Be oda a sűrüségbe - Leborulva, elfeledten Megsiratni, hogy születtem!
Fél életem oda, s év év után Hogy szökjön el, hagytam: ifjúkorom Álma, dalokból épített torony, Büszke, magas - ábránd maradt csupán. Nem tunyaság, nem szenvedély nyomán Támadt vad nyugtalanság, víg napok, Hanem bú s gond volt, ami nem hagyott Megtenni azt, mi így előttem áll.
Csak önmagam tartom bilincsen, Önmagam számára nincs lángom, Szivem, reményem, hangulatom, Erőm, bizalmam, csókom nincsen.
Facebook
Pinterest