Kosztolányi Dezső

A szépben mindig van valami megdöbbentő és szokatlan, valami ünnepi és korlátlan.

Csalódni csak az tud, aki valaha hitt.

Az útról hazahozhatsz egy és más élményt, föltéve, hogy azok már akkor is veled és benned voltak, mikor otthon a vonatra szálltál.

A nő föladata ma is és mindig csak az, hogy a férfi káprázata legyen, hogy igényességével, lelkiségével kerülő úton hasson az életre. A férfi cselekszik. A nő van.

A szerelem a vér színes füstje, az érzékiség túlvilági tűzijátéka vagy szivárványa.

Az ember szeretetből támadt, azért él, gyakran azért is hal meg. Úgy látszik, mégis a főfoglalkozása az a földön, hogy szeressék. Mellette minden egyéb - hídépítés, országhódítás - csak eszköznek, jelentéktelen mellékfoglalkozásnak rémlik.

Nem, többé sohase vállalom a szeretet megalázó rabságát és fájdalmát. Azok a kötelékek, melyek még megvannak, lassan bomoljanak szét, szakadozzanak el, aztán legyek végre szabad. Jobb úgy elmúlni ebből a világból, hogy a kutya se ugasson utánunk.

Egy ember utolsó tette, akárki is az, érdekes. Mintha jelentőséget kapna attól a távlattól, mely a halál kapujában várja. Ilyenkor valamennyien arra gondolunk, hogy mit kívánnánk mi hasonló helyzetben, hasonló körülmények között. Nehéz valami okosat kívánni. Voltaképpen csak egy dolog volna okos, bár az se minden esetben: halál helyett életet kívánni.

Szeretem a kutyákat, melyek nem a pillangókhoz, díszpintyekhez és denevérekhez hasonlítanak, nem viselnek se selyemkabátot, se aranyszemüveget, nem túlságosan kicsinyek, de nem is túlságosan nagyok, nem illedelmesek, nem jól neveltek, de nem is dühös fenevadak, nem tiszták és nem is piszkosak, nem olyan tanultak, értelmesek és műveltek, hogy mellettük mi is merőben fölöslegesnek tarthatjuk magunkat, csak kedves, ugató, vakaródzó kutyák.

Szeretem a hűséges, szerény, odaadó feleséget, aki oly föltétlenül, kizárólagosan imádja urát, hogy titokban még lábvizébe is három darab kockacukrot tesz, abban a hiszemben, hogy ezzel is megédesíti életét.

Sekély vizek, csillogó fölületek gyöngyhalásza vagy. Igazságod: káprázat. De mégis a te mélységed az igazi mélység, holott fenekét nem éri el semmiféle mérőón, s mégis a te igazságod lesz igazság egy varázslat által. Ne vágyakozzál az igazi tengerre. Ott is csak a fölszín a szép. Ha mélyebbre bukol, mint tested magassága, már nem tudsz lélegzeni, már nem lehetsz természetes.

Ne hazudj. Ne halj meg. Élj benne. Ez a nagy pillanat. Vigyázz.

Távollevő ismerőseinket szeretjük megrögzíteni egy ponton, egy határozott helyzetben, akár a halottakat, megállítjuk fölöttük az időt, jámbor öncsalással elhitetjük magunkkal, hogy képzeletünknek az az önkénye, mely őket fotográfiákká merevítette, reánk is érvényes s azóta mi magunk sem haladtunk előre a megsemmisülés felé vivő úton. Ilyenkor tudatára ocsúdunk annak, hogy alaposan becsaptuk magunkat és zavarunkban mosolygunk, mintha bizony valami nagyon kellemest látnánk s nem a legkellemetlenebbet.

Csorogtak könnyeim, mintha sírnék, vagy megolvadt volna bennem az élet, mely még nem fagyott jégkupaccá.