Kosztolányi Dezső

A köszönet legszebb formája: az őszinteség.

Sírok, sírok, mindíg csak egyedül, és senki meg nem értett még soha. Oly ismeretlen ez a Nagyvilág, s olyan borzasztó a sötét szoba.

Én félek. Az élettől és sötéttől, mely mindenütt kegyetlenül elér.

Én - hazug a rím - nem leszek soha vén.

Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.

Életem legnagyobb élménye - amely folytonosan visszatér - az a gyermekkori megismerésem volt, amikor egyszer rádöbbentem, hogy nem értem, hogyan, milyen céllal kerültem erre a világra.

Te adj a szemeimre könnyet, mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.

Türelmetlen vér nyargalt ereinkben, szerettünk volna mindig menni, menni, mit is sejtettük, hogy ez itt a minden, és ami aztán jött, a semmi, semmi.

Jobb volna élni messze sivatagban, vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt.

Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás, hogy rab vagyok és nem vagyok szabad. Nem az enyém már a kezem, a lábam, és a fejem, az is csak egy adat.

Megállni, menni, mondd, mi célja van? Nézz jobbra, balra, minden céltalan.

A fájdalom a maga elvont egészében, madártávlatból, mindig borzalmasabb, mint közelről: a részletekkel való bíbelődés kijózanít bennünket, leszerel, legalábbis figyelmet követel tőlünk, önfegyelmet, hogy rendezzük a zűrzavart. Ilyenkor egy kereket találunk, egy csavart, egy pántot, mely a pokolgépet alkotja. Mindez már babramunka, játék. Az apró dolgok megnyugtatnak.

Minden a megszokáson múlik. A szó egy fogalom jegye, semmi több. Ami ezen túl van, azt beleképzeljük.

Eddig a földön minden rendetlenség abból származott, hogy egyesek rendet akartak teremteni, minden piszok abból származott, hogy egyesek söprögettek is. Értsétek meg, az igazi átok ezen a világon a szervezkedés, az igazi boldogság pedig a szervezetlenség, a véletlen, a szeszély.