Kosztolányi Dezső

agunkkal visszük azt, ami elől futunk. A fájdalom utánunk szalad.

Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka.

Az ember hiába vigyáz, hiába zár mindent. Előbb-utóbb minden elkallódik.

Aki nem szereti a latin nyelvet, és nem hordja szívén a rendhagyó igék ügyét, az a társadalom szemete, gonosztevő és hazaáruló.

Csak hallgatom, hogyan dobog szivem, s hideg borúval bámulom magam, mint a vasúton az első beszállót, kit fáradott közönnyel megtekintünk. Hogy később mindörökre elfelejtsük.

Úgy élünk együtt, két kis idegen, valahol messze, mese-szigeten.

Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. (...) Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál.

Szerelmessé tettél, Nem én tehettem róla, Vágyat ébresztettél, S végig tudtál róla.

Aki belülről lát valamit, az másképpen látja, mint aki csak kívülről látja.

Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van.

Az egyszerű emberek, akik a társadalom legalacsonyabb fokán állnak, végletekben élnek. Sokkal nagyobb képzeletük van, mint sejtjük.

Minden jelent valamit. A legkisebb jelekkel is izennek nekünk, onnan túlról, kis jelekkel nagy dolgokat.

A középszerűség halhatatlan, és a hitványság örökkévaló.

"Megérteni annyi, mint megbocsátani." Ami megfordítva is igaz. Megbocsátani annyi, mint megérteni. Ha irgalmas szemmel tekintünk egy förtelmes emberre, vagy egy förtelmes tárgyra, akkor már majdnem meg is értjük.