Kosztolányi Dezső

Már megtanultam nem beszélni, egy ágyba hálni a közönnyel, dermedten, élet nélkül élni, nevetni két szemembe könnyel.
Tudok köszönni ostobáknak, bókolni is, őrjöngve dúltan, hajrázni, ha fejemre hágnak. Az életet én megtanultam.

Légy áldva a csókért, a kínért, légy áldva, hogy lelkem gyötörted, te sápatag, gonosz cherubja a szenvedésnek és gyönyörnek.
Most menni kell. Nyujtsd csókra ajkad. Hadd öljem a kínt mind reája. Ó fojts meg, ölj meg, semmisíts meg... Ez a búcsúzás éjszakája.

Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a porcukor az abroszon a hó.

Ne mondd te ezt se, azt se, hamist se és igazt se, ne mondd, mi fáj tenéked, ne kérj vigaszt se. Légy mint a fű-fa, élő, csoda és megcsodáló, titkát ki-nem-beszélő, röpülő, meg-nem-álló.

Egészíts ki, mint régen. Azelőtt, amikor én aludtam, te ébren voltál, amikor én sírtam, te nevettél. Segíts nekem most is. Emlékezz arra, amit elfelejtettem, s felejtsd el azt, amire emlékszem. Én is segítek majd neked. Bennem is van érték.

Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és fölvilágolt mély értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek.

A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

Minden nagy költészet családias. A család tagjai az idegen számára jelentéktelen, érthetetlen adomákat mesélnek egy kisgyerekről, aki hajdanában mindnyájunk ismerőse volt, emlékeznek valamire, amire az idegen nem emlékezhet és elmosolyodnak. Valami ilyesmihez hasonló a költészet. Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hűek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hűség. Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélekzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan.

Nem tudja, miért oly szomorú, csak érzi, (...) és vágyakozik zaj, élet, emberek után. Csak rájuk szeretne nevetni, jó estét kívánni, csak a kezüket vágynék megrázni. Csak egy hangot kívánna hallani. Csak legalább a saját hangját hallaná, amint valakihez szól...

A temető minden kövére az ember kudarca s a sorsnak győzelme van írva!

A bölcsesség, melyet annyira szoktak magasztalni, voltaképp nem is egyéb, mint a lélek ifjúságának tudatos elsorvasztása. Amint növekszünk, folyton arra törekszünk, hogy mesterséges úton idézzük elő a lélek vénségét, hogy csökkentsük a lélek ösztönösségét, hogy elöldössük a lélek érzékenységét, mely különben képtelenné tenne bennünket az életre. Ezáltal elérjük, hogy csakugyan kibírjuk a különböző megpróbáltatásokat, legalábbis átvergődhetünk rajtuk. Később azonban, amikor a megpróbáltatások elmúlnak, s megint élni és élvezni szeretnénk, döbbenve vesszük észre, hogy a fáradságosan és drágán szerzett közönyt nem sikerül átváltoztatnunk mozgékonysággá és hitté. Az ideg vezetőképessége megszűnt. Tényleg megöregedtünk.

Nagyon kevés embertársamat tartom butának. Ismerem ugyan azokat, akik egy tréfa hallatán valamivel később mosolyodnak el, vagy kacagnak föl, mint a többiek, mert idegcsöveikben az áramvezetés lassúbb, s a szikrának több időre van szüksége, míg a központban meggyújtja a lámpást. Rendszerint magam előtt is mentegetem őket. Azt gondolom róluk, hogy szórakozottak vagy szomorúak, vagy valami gátlásuk van, mely nem engedi tudatukba a fényt. Valószínűleg így is van. A butaság viszonylagos. De éppen ezt a gátlást nevezik butaságnak.

A művészet nem tűri a sokat, mert az szétrepeszti korlátjait, és megsemmisíti a szépet. A művészet inkább a keveset szereti, hogy azzal sokat fejezzen ki.

Csak annyit meríthetünk a tengerből, amennyi belefér a formaedénybe. Kár erőlködni. A többi, ami kicsurran belőle, úgysem a miénk.

Aki túlontúl mély igyekszik lenni, mint általában a (...) kontárok, szükségszerűen sekélyessé és elcsépeltté válik, mert semmi sem oly sekélyes és elcsépelt, mint az akarat erőfeszítése.