Kosztolányi Dezső

Boldogságunk vagy boldogtalanságunk sokkal inkább függ attól, hogy mi van bennünk, mint attól, hogy mi van körülöttünk.

Az ideális király hasonlatos a karmesterhez. A jó uralkodónak nem lehet kisebb becsvágya, minthogy megértse mindnyájunk lelkét, és minden szívdobbanás egy-egy hangjegy legyen abban a szimfóniában, melyet vezet - és hogy jogara ne legyen egyéb, mint egy taktusvezető karmesteri pálca!

Az embereket úgy lehet megmenteni és boldoggá tenni, ha szeretjük őket.

Azt is megértettem, mi volt az, amit mondani akartam neki az ajtóban, de nem mondtam. Azt akartam mondani, hogy nagyon szeretem őt. De az ember szeméremből folyton halogatja. Csak ilyenkor közli, amikor már késő.

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem feledem. Holtomban is csak erre járok, keleten. Izzóbb a bú itt és szívig döf az öröm. De szép, vidám, vad áldomás volt köszönöm.

A Természet azokba, akiket nagyra szán, többnyire egy hiányt, egy elégtelenséget olt, hogy azzal viaskodva fejlődjenek. Ez a rugója kitűnőségüknek. Az igazi nagyság nem adottság, hanem egy nyugtalan emberfölötti vágy.

A jóság folyton prédikál, meg akarja váltani az emberiséget, keneteskedik, máról holnapra csodát akar művelni, a tartalmával hivalkodik, a lényeget akarja bolygatni, de bizony legtöbbször csak kongó, tartalmatlan és merőben formai.

Emberiességünk, apostolkodásunk - becsületesen és őszintén - egyedül csak a kis dolgokban nyilatkozhat meg, s a figyelem, az elnézésen és megbocsátáson alapuló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön.

A kisfiú az osztály felé fordult. Arcok vigyorogtak feléje, sok-sok kis arc, mely egyetlenegy óriási, ijedelmes bálványarccá fancsalodott. (...) Valahol középütt talált egy tenyérnyi helyet, egy pad legszélén. Csak féllábával ülhetett le ide, úgy, hogy a másik lába az űrben lógott. Mégis jobb volt ülni, eltűnni a szemek elől, megsemmisülni a tömegben.

Hát kit lehet oly irigység nélkül szeretnem, mint téged? Hát kit bámulhatok ezen a ronda világon, ha téged nem, testvérem és ellentétem. Mindenben egy és mindenben más. Én gyűjtöttem, te szórtál, én megnősültem, te agglegény maradtál, én imádom a népemet, nyelvemet, csak itthon lélegzem és élek, de te világcsavargó, nemzetek fölött röpülsz, szabadon, és az örök forradalmat vijjogod. Szükségem van rád. Tenélküled üres vagyok, és unatkozom.

A kő nem lesz könnyebb, ha pehelynek nevezem és az ember sem jobb, ha istennek hívom.

Aki több évtizede él a föld hátán, az előbb-utóbb tanúja lesz minden szörnyűségnek és badarságnak, melyre valaha gondolt, vagy talán nem is gondolt.

Este a kertben nézem az eget, a fákat, a lombot S kérdem magamtól, miért nem érti gyümölcs a törzset?

Nincs igazság. Azaz, annyi igazság van, ahány ember van. Mindegyiknek igazsága van. Ezek nem juthatnak érvényre, ellentmondanak egymással. De ebből a sok igazságból meg lehet alkotni egy csillogó, hideg, okos, márványszerű hazugságot, melyet az emberek igazságnak neveznek.

Az életre nem szabad nagyon vigyáznunk, különben elveszítjük.