Kosztolányi Dezső

A franciák azt mondják, hogy "elutazni annyi, mint meghalni egy kicsit". Ezt sohasem hittem, mert szeretek utazni, s valahányszor vonatra szállok, úgy érzem, hogy újra éledek.

Menj el, te átkozott, te rémes, másutt keresd, amit a sors ád. Ölelj, de menj sietve, s hagyd el az emberek elátkozottját!

"Szeret-e?" Kérdezi a lány S hang nem felel a bércfalán Csak csönd, csak néma csönd.

Éjféltől hajnalig imádtam. A szánkon vacogott a csók. Köd hullt. A nedves éjszakában lassan dalolva ballagott. És sírt. És sírtam én is, én is, és sírtak fönn a csillagok.

Így senki sem sírt, ahogy én sírok most. A téli éjbe magam siratom. Gyertyát ide! A vajudó pityergést hadd lássam elsápadni ajkamon.

Már-már tükörbe sem tekintek, ködkép leszek, bizonytalan árnyéka tűnő éveimnek.
És elfelejtem önmagam...

Te, ki sosem voltál magadban, ha a sötét éj árnya jön, vonaglasz-e a hószín ágyon - tudod-e, mi a könny?

Így múlik el a mi életünk. Szakadatlanul munkában, éber figyelemben, gépek közt, kerepelve folytonosan, csúnya robotban, bár a fejünkben fény van és értelem, szivünkben a jóság.

De hogyha majd meghalok egyszer, s egy csillagon meglátom őket, átintek nékik kiabálva, hajrázva, mint egy gimnazista: "Lásd, téged is szerettelek."

Ki vagy te? Gyakran felsikoltok, hogy lángra gyullaszt tűzöled, s érzem, nem voltam sohse boldog s mi hozzád fűz, csak gyűlölet.

A pap közvetít az ember és az isten között, s örök életet ígér. Az orvos az ember és a halál között közvetít, reménytelen pört véd olyan fölperessel szemben, aki legföljebb haladékot ád, de az alperest sohasem engedi ki körmei közül, az orvos olyan ellenféllel tárgyal, aki az ördögnél is konokabb diplomata, az orvos a mi földi, mulandó életünket toldozgatja-foltozgatja. Ez a föladat, hölgyeim és uraim, talán szerényebb, mint a papé, de - úgy érzem - sokkal nehezebb.

Te vagy az éjjel és az örvény, a kárhozat és a mennyország, mostan lesujtasz, porba lökvén, majd felemelsz újból tehozzád.

Reggel, ha ébedsz, s harsonáz feletted ez a mindennapos föltámadás, már megtudod, nem él sok-sok szeretted, ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás, (...) és - mit tehetsz? - mint szennyes únt ruhádat, magadra öltöd csöndesen a bánat bilincseit, s viszed a végzetet.