Kosztolányi Dezső

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem.

A tudomány izgalmas kaland. Ajtókat nyitogatunk, keressük az igazságot, s egyszerre ott van előttünk, mint mesebeli kincs, a maga kézzelfogható, tündöklő valóságában.

Nekem viszket a tenyerem, s fölpezsdül bennem a vér, ugyanaz a vér, mely a nagyapám ereiből 1849-ben lecsurgott az isaszegi síkra. Mert vadmagyar, fájdalmasan magyar vagyok, minden szociológiai tanulmányom ellenére is, s az is maradok.

A legfontosabb dolog az életben, hogy az ember ne játssza ki utolsó ütőkártyáját. Ha az utolsót is kiadja, megtudja, hogy vesztett, mert szétfoszlik minden illúziója. Ha azonban magánál tartja, még mindig hiszi, hogy - nyerhet.

Az én édesanyám nagyon jó asszony – többet tudok róla mondani: de lehet-e többet mondani valakiről, mint azt, hogy jó?

Minden, ami létezik, nemcsak nem elvetendő és megszólható, hanem bölcs dolog, az egyedüli okosság. Napóleonnak volt joga lemészárolni milliókat: s ez bölcs volt. De az ő gyomorrákjának is éppen annyi életjogosultsága volt, mint neki magának. S ez is bölcs volt.

Nőgyűlölő lennék; de van egy nő, aki sohasem csalt meg, akit mindig szerettem, aki mindig szeret, s ez visszatart ettől. Ez a nő: az anyám.

Szeretem a gyerekes zseniket, mert egyedül ezek a nagy emberek. A tekintély csak egy szükséges rossz, mely az ostobák ellen vértül szolgál; aki komolyodik a tekintéllyel, az az ostobák királya.

Ott, ahol most van, a végtelen térben és időben, a világűrben és semmiségben, valahol a Vénusz és Szíriusz között, már boldog.

Én úgy szeretlek. A cigarettához és a szalonkabáthoz te vagy a hit. Az én szemem most már sohase álmos - és hallgatom a szíved zajait.

Mindig kell valaki, aki megértse az utcalányt s a tébolyultakat.

Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.

Mint régi, szent apáca, úgy vágyja már a mennyet, hogy csak bélpoklost ápol, s mert a sebet utálja, magát megbüntetendő felszürcsöli a gennyet: úgy én dühös rajongó, aki e korba senyved, s homályban, állatok közt a tiszta fényt csudálja, dacból sarat zabálok és kortyolom a szennyet.

Te vagy, mi van, te vagy az emlék, te vagy, ki küld és hívogat futnék tetőled s visszamennék, dajkáld el az én kínomat.