Kosztolányi Dezső

Hogy hazudik-e a regényíró? Azt hiszem, feltétlenül. De úgy, ahogy minden este, mikor aluszunk és álmodunk. Egy magasabb igazságot hazudunk.

Rossz írónak lenni könnyű. De a legrosszabb írónak lenni már majdnem dicsőség.

Írni - van-e ennél kockázatosabb valami? Ha elgondoljuk, hogy mitől függ a sikere, hogy milyen véletleneknek kell összehatniok, melyek folytán valaki tökéleteset alkot, hogy a tehetségen, rátermettségen, műveltségen kívül mennyi apró-cseprő, jelentéktelennek tetsző tényezőnek kell óraműszerűen egybevágni, hogy az alkotókészség teljes mivoltában mutatkozzék meg s hogy kedve is legyen megmutatkozni, ha számba vesszük, hogy az sem közönyös, mit láttunk, mit hallottunk itt vagy ott, mielőtt tollat vennénk kezünkbe, mit ettünk, mit ittunk tegnap s miképp hull a lámpafény kéziratpapírunkra, mikor dolgozunk, akkor a vakmerő játéktól előbb megrémülünk, aztán kétségbeesünk és az egészet nem kisebb csodának érezzük, mint azt, hogy vagyunk, hogy folyton-változó szerves életünk valamely szeszélye folytán bármely pillanatban nem áll meg a szívünk verése.

Azok a könyvek, melyek könyvtárad polcain szunnyadnak, még nem készek, vázlatosak, magukban semmi értelmük. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, te kellesz, olvasó.

Ne (...) kölcsönözz nekem könyvet. Én nem olvashatom ki belőle azt, amit te. Mert, mit tudom, milyen vegyületet hoz létre könyv és ember? Te nálad ez pezsgő volt. Nálam talán csak limonádé lesz.

Nincs olyan bonyolult kérdés, sem a természettudományban, sem a szellemi tudományokban, melyet meg ne lehetne értetni egy nyílt eszű paraszttal is.

Egy természeti jelenséget nem lehet bírálgatni. A természetbúvár megfigyeli, leírja, osztályozza, kutatja az okát, célját s következtet is belőle erre-arra, de tartózkodik attól, hogy egyéni tetszését vagy nemtetszését nyilvánítsa. Nem érdemelné meg a tudós nevet az a növénytudós, aki például megharagudnék a mácsonyára, mert "haszontalan" gyom és agyba-főbe dicsérné a búzát, mert abból élünk, vagy lenézné a kis pipitért törpe volta miatt és magasztalná a sudár, égbenyúló fenyőt. A nyelvtudós is tudomásul vesz minden nyelvi jelenséget, úgy, amint van, azon nyersen - salakosan - szennyesen, anélkül, hogy ezt helyeselné s azt helytelenítené.

Egy tárgy, melyet az imént vettünk a boltban, idegen, csak később válik meghitt barátunkká, miután már kissé elkoptattuk, magunkhoz hasonlítottuk, átitattuk egyéniségünkkel.

Gyöngédséget csak az fog kapni, aki gyöngének is mer mutatkozni.

A nyelv él, lüktet, fejlődik. Folyton-folyvást növekszik, mint az eleven köntös. Sohasem készül el.

Mit számít az, hogy te vagy a gyöngébb? Te vagy az erősebb, mert visszaélhetsz azzal, hogy gyöngébb vagy.

Az illanó idő szívdobbanása remegve lüktet által a szobán s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.

Csak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló.

Ezer titok közt fázva, gyúlva botlunk, bukunk mindannyian. Mind látomány lenn, ami durva s a láthatatlan az, mi van.