Idézetek a szomorú szerelemről
Egyetlen férfi sem érdemli meg, hogy sírj miatta.
Láttam tegnap egy párt (...) kéz a kézben. Ez nekünk sosem adatik meg. Örökké titkolóznunk kell. Őrizetlen egy mosolyt sem válthatunk, se gyűrűt. Csak tünékeny, lopott percek jutnak nekünk.
Nem tudom boldoggá tenni, nem teszem boldoggá, és boldogtalansága nőttön-nő.
Alig fél méternyire álltunk egymástól, és mégis, mintha ezer mérföldnél is szélesebb szakadék tátongott volna közöttünk. Néha hiába gyalogolsz napokon, órákon át, még ezt a félméternyi távolságot sem tudod leküzdeni, mert vannak olyan szakadékok, amiket csak agymódosítással lehetne átugrani. Azaz sehogy. Csak álltunk hát a kettőnk közt kavargó értetlenség-, fájdalom- és szerelemkatyvasz felett.
A szerelmet vagy érezzük, vagy nem, és nincs az az erő, ami ki tudná kényszeríteni. Színlelhetjük, hogy szeretünk. Megszokhatjuk a másikat. Egész életünket leélhetjük valakivel kölcsönös megértésben, barátságban, cinkosságban, családot alapíthatunk, (...) és mégis úgy érezzük, hogy van valami szánalmas üresség az egészben: valami fontos hiányzik.
Az arcodat ne mutasd szomorúnak. Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt. Jobban kellene szeretni magunkat, hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.
Tovább öleltem. Hagytam, hogy beszéljen, hallgattam, emlékeztem és sírtam, hogy újra nevethessen. Fekete fallá nőtt a múlt, amely közénk állt és amelytől nem láttuk egymást.
A szerelem a szenvedések kimeríthetetlen forrása.
Miért bájologtam ostoba módon azzal a lánnyal (/fiúval), mikor tudtam, hogy szenvedést okoz neki? Miért hagytam, hogy udvaroljon neki az a barom, anélkül, hogy különösebben reagáltam volna, mint aki nagyon biztos a dolgában, vagy éppenséggel nem elég biztos. Hogy voltam képes válasz nélkül hagyni, mikor közös jövőnkre célozgatott, pedig akkoriban más vágya sem volt, mint hogy szerethessen, és kettőnkről álmodozott?
De jó lenne, ha egy helyett öt életem lenne! Akkor öt különböző városba születnék, és öt különböző ország ételeit ehetném, és öt különböző munkám lehetne, és ötször szerethetnék ugyanabba az emberbe.
Lelkét feldúlták a kavargó, kínos gondolatok. Alig bírt megállni a lábán, olyan gyöngeség fogta el, hogy leült, s félóra hosszat sírt magában. Minél többször gondolta át a történteket, annál inkább nőtt a csodálkozása. Hogy Darcy megkérte a kezét! Hogy már hónapok óta szerelmes belé! Annyira szerelmes, hogy feleségül akarja venni. (...) Hízelgett neki, hogy öntudatlanul is ilyen hatalmas érzést ébresztett Darcyban. De a fiatalember gőgje, pokoli gőgje, (...) hamar elfojtotta a pillanatnyi szánalmat, melyet Darcy szerelmének gondolata keltett benne.
Együtt fogunk élni, mi és a bánat. Lelkem minden bolondságával szeretni foglak téged. Egyszer valahova odaérünk, ahova mindig is tartottunk, és sétálhatunk a napsütésben. De addig... addig is futnunk kell tovább.
A boldogtalan szerelmesek testvéreknek érzik egymást gyötrelmeikben, akárcsak a vértanúk. Semmi a világon úgy meg nem érti egymást, mint két rokon fájdalom.
Az élet legnagyobb kínszenvedése a némaságra ítélt szerelem. Szeretni valakit és nem tudni beszélni vele, egyenlő az őrülettel.
Vagy, ha rokonszenv fűzte a frigyet, Halál, betegség, harc rohanta meg, S percig-valóvá tette, mint a hang, Mint árny, tűnővé; mint álom, röviddé! S mint villám fénye kormos éjszakán, Mely pillanatra földet és eget Föltár, de míg ezt mondanók, nini! Már a sötétség torka nyelte be. Ily gyorsan elvész minden, ami fény.
Facebook
Pinterest