Idézetek a szomorú szerelemről
Erősen koncentrálok. Mármint csak arra, rád, hogy mit kéne most éreznem. Nem passzolunk lélekben.
Szembe jön az utcán, akire évek óta vársz, s nincs erőd megállni.
Szerelem nélkül élni bánat, de ha szerelmes vagy, kétszeres bánat.
Arra vágyom, hogy mindent eldobva fussak hozzád, de mintha ólomsúly lenne a lábamon, és tudom, hogy nem dobhatom le. Most már én is tudom, mit jelent az, hogy bárcsak!
Rettenetesen nehéz lesz téged elfelejteni. És még nem is tudom, hogy valaha rászánom-e magam. Már nem csillogtatod a szemem. Már csak monoton nyelem a kávét, a könnyek helyett. Már csak valami égi hatalom tudná megjósolni, hogy jelenleg merre tartasz. Vagy hogy fájok-e neked.
Aztán már csak a könnyekre emlékszem. Hogy túl erős ez nekem. Hogy túl nagy az intenzitás, hogy huszonnégy órája sem ismerlek, és haldoklom. Tudtam, hogy ez lesz. Nem akartam kimondani, hogy helló idegen. Nem akartam találkozni. Űzött vad lettem, magam által. Ez nem az a szerelem, amit keresni szoktam. Itt nincs se tét, se nyeremény, se semmi. Itt csak te vagy.
Egy ideje már csak keresem a szavakat, hogy hova is tegyelek. Fiókból fiókba pakollak, polcokra kiteszlek. Nézlek. Eltakarlak. Hogyan lenne könnyebb? Ellenállok, majd azzal a lendülettel át is engedlek. De legtöbbször csak nézlek. Mivé növesztjük egymást? Többek vagyunk-e egymás belélegzésénél, megálmodásánál?
A húszéves kor: a nagy bánat igazi ideje, és mivel az első szerelmi bánat védőoltás a szívnek, jöjjön az a bánat minél hamarabb, még akkor is, ha akkor még fájdalmasabb.
Nem a mi hibánk, hogy nem tartozunk együvé. Az sem, hogy szerelmünk, mindennek ellenére, ma is él. S bár küzdöttünk ellene, erősebbnek bizonyult nálunk.
Óh, szánj meg engem! óh, ne csábíts! Én nem hozzád való vagyok. Az én vergődő bús szivemmel, Neked nem illik játszanod.
Hol vetted ezt a bűvös arczot? Mért csábitsz, hogy ha nincs szived?... Szép vagy, szeretlek nézni hosszan, S mégsem ohajtlak, elhiheted.
Az élet, úgy látszik, rossz rendező, a szereplőket elkésve hozza össze, és sokszor talán feleslegesen.
Csupa rom és romlás a lelkünk, Mindegy, akartuk. Sorsunkon titkos, fekete leplek, Csak azért is szeretlek.
S mert szív, felezve, alig-alig élhet, én egész szívemet átadtam néked; így maradok, mint ismersz, egyre csonkább.
Bárcsak egyáltalán ne is volnál a világon. Bárcsak ne is élnél, inkább valami ihletett művész képzeletének szüleménye lennél! Nem tágítanék a mellől a vászon mellől, örökké néznélek, örökre csókolnálak! Benned élnék, lélegeznék, mint valami gyönyörű álomban, és akkor boldog lennék! Semmi más kívánságom, óhajom nem lenne többé. Hozzád imádkoznék, mint őrangyalomhoz, alvás előtt és ébredés után; téged várnálak, amikor valami istenit, valami szentet kellene megfestenem.
Facebook
Pinterest