Idézetek a szomorú szerelemről
Egy szervátültetés kéne, a te szíved az enyémbe, Hogy lásd, ahogy próbált vért pumpálni a reménybe, De pszt, jön a mentő, hallod a szirénát? Mentés helyett viszont átgázolt kettőnk szívén át.
Ha nem látlak a szívemmel, remény sincs rá, hogy megértsük egymást. Ha én nem vagyok benned, s te énbennem, hiába beszélünk, nem értjük egymást.
Ne kavard fel újra árva lelkem békeségét, dúl benne az édes fájdalom, szerelmünk igézete.
Ha szerelmed a dolgok abszolút lehetetlenségébe ütközik, például egy klastrom vagy a számkivetés áthághatatlan fala meredezik előtted, adj hálát Istennek, ha választottad viszontszeret, jóllehet látszólag néma és vak. Mert létezik számodra általa meggyújtott mécses a világban. És nem számít, hogy nem használhatod. Mert aki így hal meg a pusztában: gazdag, hiszen háza van valahol messze, jóllehet meg kell halnia.
Ahhoz, hogy szerethessünk, sebezhetővé kell válnunk, ám a sebezhetőség gyűlölködővé tesz - meggyűlöljük azt, aki miatt sebezhetőnek "kell" éreznünk magunkat.
Ő volt életem nagy szerelme. (...) A barátaim mindig azt mondták, ha egymásra nézünk, szikrázik a levegő. Hagytam elmenni! Hagytam elmenni, mert túl büszke voltam, hogy bevalljam neki az érzéseimet. Bárcsak tudtam volna ezt a te korodban. Milliószor hallottad, hogy túl rövid az élet, de mondok neked valamit, ez megtanított arra, hogy tényleg piszok rövid az élet. Nagy kár elpazarolni.
De mért is gondolok rá? Mért gyötrődöm?... hiszen Még csak hírét sem hallom, Még csak nem is izen.
Csak látni ne kelljen, csak nézni édes arcát, mellén mint hegedű, ne kelljen heverni, karjában csillapodni az őrjöngés után, elviselni gyöngéd ujja vonulását, míg fölsikoltanak az elragadtatástól és sírni kezdenek a vékony húrú, boldog idegek. Mint kőedény állni inkább szeme sugarát, vakon a változásra, szerelem múlására hidegen. Csak érezni ne kelljen, látni, látszani, emlékezni, hallani, hogy sír a másik is, vonít, míg játszik, míg ölel, míg meghal egyszer.
Az égre nézek fel, rád gondolok újra, Az arcodat is látom, bár kicsit megfakulva. Az arcomat elfordítom, a karjaimat bezárom, És ordítom a világnak: ez nem lehet csak álom! Most mégis felébredek, és könnyes szemmel nézem, Hogy összetörted azt, amit irántad érzek.
Távol orkán már hörögne; Iszonyú nagyot csattanva Az égbolt ketté hasadna, S hullana a kénkőzápor... Ah pokolkín-képes mámor! És én ezt mind, mind átérzem, Valahányszor rád emlékszem... Mégis mindig rád emlékszem!
Kínszenvedés tudni, hogy elhagyja, de csaknem annyira kínszenvedés a közelsége is.
David Herbert Richards Lawrence
Szerelem betegének csúfolnak!... Ó, annak a betege vagyok, az igaz, de annak a halottja is leszek... Ez a gyenge kéz, a szerelem, a koporsóhoz vezet, és megszabadít kínzásaitoktól.
Nagyon szerettem volna egy gyereket tőled... azelőtt sosem akartam ezt. El sem tudtam képzelni. De most már gyakran gondolok rá. Arra, hogy milyen jó, ha valami megmarad az emberből. Egy gyerek, akiről olykor eszedbe jutnék. (...) Talán mégis jobb, hogy nincs gyerekünk. Hogy semmit sem hagyok magam után, így könnyebben elfeledsz. S ha olykor mégis eszedbe jutok, akkor is csak arra gondolj, hogy milyen szép volt minden.
A szerelem hideggé, vérré, könnyekké és arannyá válik.
Mindig téged vártalak, nem volt nálad fontosabb, azt hittem, örökre így marad. De látod, nem bírtuk tovább, pedig úgy vigyáztam rád, hogy jobban nem vigyáz majd senki más. És eljutottunk eddig, láthatod, hogy minden lépés már csak fájdalom, amit feléd tennék, és mégis hozzád indulok.
Facebook
Pinterest