Idézetek a szomorú szerelemről
Van az úgy az emberi érzelmek közepette, hogy valami, hitvány tövis módjára, szúrni, gyötörni kezdi a szívet, s ez a fájdalom idővel vagy elmúlik, vagy egyre jobban sajog, annyira, hogy végül még a legforróbb szerelmet is fájdalommal, keserűséggel mérgezi meg.
Nem érdemelsz kevesebbet, mint az egész szívem. Sajnálom, hogy nem tudtam neked adni az egész szerelmem. Te vagy az első nő, aki mellett egész embernek éreztem magam, aki mellett úgy éreztem, rendben van, ha saját magam adom, sőt talán még különleges is vagyok.
Ha értek egyáltalán valamihez, a szerelem az. Nincs ebben semmi különös, én mégis büszke vagyok rá. Úgy tanultam meg, ahogy egy kóbor kutya tanul úszni: a pusztulásra ítélt kölykökkel együtt durva zsákba gyömöszöltek, sebes folyóba vetettek. Az egyetlen, aki minden várakozás ellenére túlélte, én voltam. A fuldoklók halálsikolyával a fülemben meg kellett tanulnom szeretni. Nem merültem el. Elértem a túlsó partot. Tudok szeretni. Mások szívükben hordják bánatukat. Belülről, láthatatlanul emészti őket el. Én úgy menekültem meg, hogy bánatomat kívül hordom: hadd lássa mindenki.
Az élet időnként elsodorja az embert, és még ha szeret is valakit, nem találja meg a hozzá visszavezető utat.
Osztrák tudósok rájöttek, a szívnek minden évben kicserélődik egy százaléka. Száz év után, barátom, nincs az a gonosz szerelem, ami el nem múlik. Ez mindenesetre megnyugtató.
Őrjítő érzés ennyire imádni valakit, akit tiszta szívedből gyűlölsz. Eszi a lelkedet és a testedet a bánat, az ételnek nincs íze, álom nem jön szemedre, vagy ha igen, hát abban nincs köszönet. Féreg rágja az életedet, ez a szerelem.
Nagyszerű dolog, ha az emberre valaki gondol, és a gondolataival vigyáz rá. Aki szeret, ezt teszi. (...) A szívében őrzi Őt, ott védi, oltalmazza. És engedi élni. Néha fájdalmas dolog ez. Mert néha úgy kell engedni élni, hogy valóban nem lehetsz a közelében. Csak távolról csodálhatod Őt, távolról figyelheted. Mégis csodálatos érzés szabadon engedni, akit szeretsz. Engedni, hogy úgy éljen, ahogy a szíve, lelke vezérli, ahogy neki a legjobb. Ahogy szüksége van rá. Elengedni, de nem elhagyni. Hanem messziről figyelni Őt, messziről vigyázni rá. A szívedben. A gondolataiddal, az érzéseiddel, a szereteteddel. És hinni, hogy egy napon visszatér. Bízni benne, érezni, hogy szeretete visszavezeti hozzád.
Ugyanaz vagyok, Aki megtalált És elveszített.
Napjaim, koldusok, belesnek némán a házam ablakán, elveszett dallamot siratnak a billentyűk a zongorán. Kinn a hajnal ég, ébred a lángolás, de benn örökké tart a napfogyatkozás.
Örülj, ha legalább egy percig tartott, még hálásabb lehetsz, ha tovább. Másnak lehet, hogy életében nincs ilyen varázslatban része. Olyanban, amikor meglátod, ő meglát, a világ meg megáll. Adj hálát, ha a tiédben legalább volt ilyen. Lehet, hogy csak pár percig tartott, lehet, hogy pár óráig, de volt. Meríts belőle erőt, és érezd, hogy szerencsés vagy, mert láttad, hogy mi az, hogy csoda, meg Sors, mi az, hogy valakiknek találkozniuk kell.
Miért hinnék tebenned? Egész mivoltom keserű, keserűen szeretlek, mert másképp nem tudok. Gyanakszom. Éjjelente, ha alszol, feléd dőlök, szimatolom gyanútlan, alvó arcod. Mi van mögötte? Meddig állsz még, meddig várod, hogy testemet átdobjam, légtornász, naponta feléd e szörnyű föld felett? Ma még elkaptál. Tegnap is, ha szálltam. Nő-e benned, érik-e már a pillanat, amely zuhanni enged?
Ha szeretsz valakit, akkor azt akarod, hogy boldog legyen, akkor is, ha emiatt egyedül maradsz.
Fölöttünk csak úgy kél, bukik A Nap s a napok is úgy múlnak, Szivek bénulnak s megujulnak S csak mi nem látjuk egymás arcát.
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám, Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" Szólt a Holló. "Soha már!"
Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek, hidd el: téged silányít a roskadó alázat, tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak, a lappangó bajoknál tisztább a látható kór: jobban küzd a gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.
Az asszony számára is elérkezett a pillanat, amikor föl kell tennie magának a kérdést, egész női méltóságával és öntudatával, elfojthatatlan életkedvével, hogy mihez kezdjen a szerelemmel, amely gazdátlanul maradt benne.
Facebook
Pinterest