Idézetek a szomorú szerelemről
Akkor is, ha néha fáj... akkor is legyünk egymásnak. Mert kaphat-e az ember nagyobb ajándékot, mint hogy megtalálja azt, akiben lelke másik fele lakozik? Nem. Még akkor sem, ha időnként beleszakad a szíve. (...) Tudom, hogy néha fájnia kell. Különös módon. És így még azt is akarom. Mert abban is ott vagy. Ott van az őszinte szereteted. És így még a fájdalom is erősít. Talán tisztít. Talán időnként segít a továbblépésben. Segít, hogy a földön is tudjunk maradni. Mert szárnyalni sem veszélytelen. Ha lezuhanunk, ha túl közel megyünk a Naphoz, elveszítjük egymást. És ezt nem szabad. Meg kell őriznünk egymást. Akkor is, ha néha fáj.
Egyszerűen nem hiszek benne, hogy valaha is találkozom majd a tökéletes jelölttel és összeházasodunk. (...) A kapcsolatok annyira intenzívek. Ha az ember hisz a szerelemben, szükségképpen csalódni fog. Senkiben sem lehet meghízni. Az emberek olyan romlottak manapság.
Maga nem utasít el, maga elfogad engem, sőt nyugodt és józan boldogságot kínál nekem, amit térden állva kellene köszönnöm, amíg csak élek. De én nem kérek belőle. Ó, milyen gyötrelmes és iszonyú szerelem az, amely szüntelenül egy meleg szót, egy szívből jövő simogatást koldul, és nem kapja meg! Olyan üres a szívem, mint a koldus gyomra, aki kinyújtott kézzel, sokáig fut maga után. Maga vetett neki szép holmikat, de kenyeret soha. Nekem kenyér, nekem szerelem kellett. Nyomorultan és nincstelenül megyek el, nem adatott meg nekem a maga szerelme, pedig néhány morzsája megmenthetett volna.
Az emberek képtelenek felfogni, hogy a szerelem tényleg vak. Azt hiszik, lelki társra leltek a szerelmesükben. Lerázzák magukról az egyedüllét embertelenségét, és már ketten vannak az egész világgal szemben. Így aztán összeházasodnak, és mi történik? Egy idő után átnéznek az asztal fölött a reggelinél, és egy vadidegent látnak.
Én a szerelmes embert törlöm az élők sorából. Hülyének tekintem, sőt, nemcsak hülyének, veszedelmesnek is. Azokkal, akik szerelmesek belém, vagy azt állítják magukról, hogy szerelmesek, megszakítok minden baráti kapcsolatot; először is, mert untatnak, azután meg, mert olyan gyanúsak nekem, mint a veszett kutya, amely akármikor rohamot kaphat. Erkölcsi vesztegzár alá helyezem őket, míg csak a betegségük el nem múlik.
Előbb-utóbb minden szerelem (...) elsüllyed a feledés (...) vizében, s előbb-utóbb minden gyümölcs megérik. És akkor leszakítják.
Tudom én, nem esik az jól, ha fölébresztünk egy érzést és nem osztozunk benne, de nincs nagyobb boldogság, mint az a szerelem, melyet viszonoznak.
Minden szerelem akkor kezd repedezni, amikor a másik elkezdi a saját szuverén életét élni. Dolga van, nem ér rá, másokhoz is túlságosan kedves, saját feje és saját benső késztetései szerint kezd gondolkodni, s beleütközünk egy idegen lélek öntörvényű világába. Ez a folyamat egyre erősebb lesz, s ha az ember tíz év múlva találkozik egykori szerelmével, majdnem vadidegen ember néz rá. Azt gondoljuk magunkban: "Úristen, mit szerettem én ebben?!" Amikor egy szerelmes barátom zokog, hogy "mindenemet odaadtam neki, mégis elhagyott!", azt gondolom: "A legfontosabbat, a szabadságát nem adtad meg neki! Ketrecben érezte magát nálad, s ez az érzés megmérgezte a szerelmét."
Mindennel, ami növekszik és minden fával így van: bütykösödik, kérgesedik. Elkerülhetetlenül megkérgesedik minden szerelem is, kifárad minden házasság. Úgy látszik, ennek így is kell lennie: az évek múlásával a szerelem hevének és szükségletének és minden lelkesedésnek csökkennie kell.
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin
A nő ereje csak akkora, amekkora boldogtalansággal szerelmesét büntetheti.
Sokkal jobb, ha megismerem, aztán elveszítem a szerelmet, mintha soha nem szerettem volna.
A nő számára a szerelem olyan, mint a férfi számára a háború. A leghalálosabb veszély.
A szerelem olyan, mint amikor valaki megpróbál átevickélni egy zubogó pisafolyón a hátán egy teli szemetes kukával.
A szerelem számára az a legrosszabb, ha el kell válni. Tudni, hogy egy nélküle töltött éjszaka következik, egy egész éjszaka, egyedül. Amikor beindulnak az önvádaskodó, ideges gondolatok, az embernek felforrósodik az agya, és megkérdezi önmagát, tetszem-e neki? Követtem-e el hibát? Máshogyan kellene viselkednem? Valami mást kellett volna mondanom? (...) Olyan érzés... mintha valaki elvitte volna a szívemet.
Sosem bírtunk elszakadni egymástól teljesen. Néha úgy éreztem, mindent feláldoznék a szerelméért, máskor meg éppen ellenkezőleg, a lehető legmesszebb akartam kerülni tőle, annak reményében, hogy akkor sikerül majd lenyugodnom és visszakapnom a lelki békémet.
Facebook
Pinterest