Idézetek a szomorú szerelemről
Szívem csupa árny már régen - régen, mióta te, kedvesem elhagytál s futottál tőlem, azóta szívemben lakik a halál s árnyéka kihajol belőlem.
Lemondhat-e, oh, mondd, a szerelem? Most már tudom, nem élhetek veled, S tudom, hogy nélküled sem élhetek! Én nem tehetek róla, oh te sem! Üdvünk, csapásunk volt a szerelem. Bocsáss meg és feledj: Isten veled. Legyen örökre áldott a neved!
Ujjaim sem parancsolnak már meleg fényt szemedbe vodkának lesz melegedni kedve dülöngélve járhatok csak mint a részegek üres zsebbel markolva levegőt - mea culpa nem másztam meg a rézhegyet érted én.
Minden problémás kapcsolaton lehet segíteni, ha a felek - vagy legalább az egyikük - hajlandóak olyan pozitív lépéseket tenni, amelyek megváltoztatják a házasság érzelmi klímáját. A megváltozott légkörben előbb-utóbb választ találnak a problémáikra.
Régi józanságomat kérlelem: csak elkerülne már a szerelem! Csak kerülne - s emléktelenül nézném, a múlt a mélybe hogy merül; nézném, hogy tűnik el egy régi kép, s nem szemét látnám, csak az ég szinét.
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár.
Ha itt vagy, elfutok, s ha nem, futnék utánad.
Az ember, aki elszalasztja élete szerelmét, végül egyedül marad bánatában, és a világ minden sóhaja sem csillapítja lelke fájdalmát.
Úgy fáj a szívem, Ahogy soha régen. Más után kell néznem, Hát ez az, ami fáj. Ó, én őrült, Szerelemtől szédült, Miért futok utánad, Miért nem hagylak már?
Magányosnak és szomorúnak érzem magam, szükségem van a megnyugtatásra, hogy számítok neked, hogy helyem van a szívedben, még ha pillanatnyilag azt választod is, hogy mást csinálsz, mint hogy velem légy.
Voltam szolgád és királyod. Voltam kóród és virágod. Voltam fényed a semmiben, katéter a szívedben. Voltam álmod, voltam átkod, ellenséged és barátod. A halálod az életed, mondd, mid nem voltam még neked?
A jó kávé elengedhetetlenül szükséges egy újabb, megint csak semmittevésbe fulladó nap kezdetén. Az illata csábító, az íze édes, és mégis keserűség és sajnálkozás marad utána. És ebben, vitán felül, csakis a szerelem örömeihez fogható.
Titokban álmodoztunk összebújva, esküdtünk az igaz szóra, hogy nem tudhatja más, csak te meg én. Titokban átkarolva, összebújva, hallgattunk sok hazug szóra, s nem tehettük azt, mit szeretnénk. Szerelem, de mondd, így mennyit ér?
Magunkat emésztve, érzelmeket visszafojtva, teljesen felőrölve, össze-vissza kínlódva tekergetjük a szívünket, fáj, az biztos, de inkább ártunk neki, mert a másik nem tudhatja. Nem tudhatja, hogy mit érzel, hogy mire vágysz, hogy mennyire szeretnéd őt közelebb tudni magadhoz, hogy mit meg nem tennél érte, hogy mennyivel másabb lennél, ha ő lenne. De nincs. Közben meg ő ugyanezt éli át. Remegve, rettegve zárja be a szívét előtted és adja oda másnak, közben pedig csak rád vágyik, de nem kockáztat. Miért is tenné, hisz te sem mondasz semmit.
Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szivembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem. Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tied az én harcom, És győztes távolokba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.
Facebook
Pinterest