Pierre Choderlos de Laclos

Az ember nem lehet eléggé körültekintő, ha mások sorsába merészel beleszólni, különösképpen, amikor a sorsnak egy olyan fölbonthatatlan és szent fordulatáról van szó, mint a házasság.

A szerelem minden gyönyörűségét csak a lélek nemességének köszönheti.

Az erény habozás nélkül ugrik a kútba, ha nincs más kiútja.

Csak a gyönyör tudja felnyitni a szerelmesek szemét.

Azok, akik a szemérmet nem tettetik, még a gyönyörök csúcspontján is féken tartják magukat, magának pedig csak a gyönyör árnyéka jut. Ezeknek nem adatott meg ismerni az odaadás teljességét, a vágyaknak azt az eksztázisát, amikor a kéj önnön tüzében tisztul meg.

Maga ismer engem, s tudja, hogy ha nagyon kívánok valamit, akkor játszva győzök az akadályokon, de azt még maga sem tudja, mennyire fölizzítja a vágyak hőfokát a magány.

A férfi azt a boldogságot élvezi, amit maga érez, az asszony csak azt, amit másnak szerez.

A tékozló fiút mindig több szeretettel fogadják vissza az apai házba, mint azt, aki mindig otthon volt.

Amikor a szív a vádló, akkor az ész védelme mit sem ér.

Mit ér az olyan boldogság, amelyért valaki a könnyeivel fizet?

Az elszalasztott pillanatok vissza szoktak térni, viszont az elhibázott mozdulatot nem lehet többé jóvá tenni.

Miért ahhoz ragaszkodunk, aki menekül tőlünk, s miért nem kell az, aki utánunk fut?

Hát ilyen a szerelem? Odáig juttat minket, hogy még azt a szakadékot is visszasírjuk, amelybe kis híján beletaszított? Még akkor is tépi-szaggatja szívünket, amikor a másik már semmit sem érez irántunk?