Idézetek a szerelmi vágyakozásról
Egyre komolyabban foglalkozott a gondolattal, hogy keressen valakit, akivel megossza az életét. (...) A "minden bizonnyal találhatok" valakit gondolatból "minden bizonnyal találni fogok" valakit lett; végül pedig "minden bizonnyal találnom kell" valakit. Ezen a ponton azonban, bármennyire másként szerette volna is, még mindig oda lyukadt ki, hogy: "valószínűleg nem fogok".
Az is a pokol egyik formája, ha az ember arra vágyik, ami soha nem lehet az övé. Mert a gondolatai kóborolnak. Elsuhannak olyan tájakra is, ahová nem lenne szabad. Olyan ízekkel kínozzák, amiket soha nem érezhet a nyelve, olyan domborulatokkal, amelyeket soha nem érinthet a keze, és olyan érzésekkel, amelyeket soha, de soha nem árulhat el.
Szelíd modorral párosult erős lélek (...) Ilyen asszonyt szeretnék. Persze beérem valamivel kevesebbel is, de sokat nem engedek. Ha ez bolondság, legyek bolond, de sokkal többet töprengtem már ezen a kérdésen, mint amennyit férfiak általában szoktak.
Készen állok, hajlok arra a bolondságra, hogy megnősüljek. Megkérem én a kezét bárkinek tizenöt és harminc között. Egy kis szépség, egy kedves mosoly, néhány hízelgő megjegyzés a tengerészetre, ennyi nekem elég is, s elveszett ember vagyok. Mi kell még egy tengerésznek, aki nem forgolódott annyit hölgyek között, hogy túlságos igényekkel lépjen fel?
Visszafogom magam, csak az legyen, de az nagyon ami van, elhasználódik, elvásik az ember míg eljut a tündöklő pillanat peremére, a vágyig melynek sötétlő mélyén ott a másik.
Még nem hiszem, hogy ne lehetett volna élni: - lehetetlent ostromolva, hát próbálom önvesztő szerelemben mi együtt - nem lett volna lehetetlen.
Próbáltam levelet írni neki, de a papírlap gyönyörű, érintetlen hómező volt, amelyet írásjelemmel csak összerondítottam.
Sohasem tudom, melyik részén vagy a világnak. (...) Kérlek, gondolj rám. Olyan egyedül vagyok, és jólesne a tudat, hogy valaki gondolataiban velem foglalkozik.
A vágyak sohasem mértékletesek annyira, hogy a beteljesüléssel megelégedjenek. Ez csak lépcsőfok szokott lenni a nagytól a legnagyobbhoz.
A vonatom zakatol, néha görbe a pálya, Hát jöhetne valaki végre, hogy a hibákat kikalapálja.
Azok a helyek, ahova vágyunk, mindig több tért foglalnak el az igazi életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk.
Nélküle üres vagyok, kongó edény, mely feltöltésre vár. Nélküle semmi vagyok, mint a könyv szavak nélkül.
Próbáltam néha-néha a halált, De gyáva szívem mindig visszafájt, Hiába siralomvölgy ez a tájék, Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.
Az árnyak titkosan közelgnek, Kétsége megnő a szívemnek, Mint a homály, miként az éjjel, Te űzd fényeddel szanaszéjjel!
Az óceán sem csak felszín. Amin csak töredékét látjuk a valóságnak. A felszín alatt kincsekkel teli mélység van. Arannyal, gyémánttal, igazgyöngyökkel. És nekem nem elég belőled a felszín. Nekem a mélységed is kell. Nem elég a háromlépéses udvariasság és kedvesség, nekem a szenvedélyes közelség is kell. Nekem nem elég a mosoly, az ölelés is kell. Nem elég a szereteted, a szerelmed kell. Minden kell. Te kellesz.
Facebook
Pinterest