Idézetek az önismeretről
Mindnyájan veszélyessé válunk, ha életerőnknek nincs lehetősége kifejeződni, ha rossz közérzetünket nincs lehetőségünk megosztani, és nincs, aki megértse. Az erőszak a visszafojtott élet bombája.
Ha mi magunk nem értékeljük önmagunkat mértéktartóan, helyesen, nagy valószínűséggel egész életünkben másoktól várjuk majd a mértéktelen értékelést kétségbeesetten.
Az emberek olyanok, mint a kutak: amennyiben alászállnak önmaguk mélyére, akkor a talajvízrétegnek köszönhetően összekapcsolódnak. Ugyanaz a víz tart életben minden embert, ugyanazok a szükségletek vezérlik.
Mintha gondoskodhatnánk megfelelően másokról úgy, ha nem vagyunk képesek megfelelőlen gondoskodni önmagunkról; mintha kellőképpen oda tudnánk figyelni mások szükségleteire, ha mi soha egy percet sem szánunk arra, hogy meghalljuk és megértsük a sajátjainkat. Mintha fordulhatnánk tisztelettel és jóakarattal a másik felé, elfogadva sokféleségét az ellentmondásosságával együtt, ha nem fordulunk önmagunk felé tisztelettel és jóindulattal, és nem viseljük el saját ellentmondásainkat. Ismét arra lyukadunk ki, hogy a másik felé vezető út során nem spórolhatjuk meg az önmagunk felé vezető utat.
Amikor szeretsz engem, akkor úgy érzem, mintha Isten megbocsátaná nekem, hogy ilyen csődtömeg vagyok.
Nem vagyok jó példakép. Túl sokat iszom, nem a megfelelő dolgokat mondom, és bátorítom a rossz viselkedést.
Sosem kellemes azzal szembesülni, hogy a másik pont azt az embertípust tartja csodálatra méltónak, amilyenek mi magunk a legkevésbé sem szándékozunk lenni.
Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap, gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat. Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd, ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.
Micsoda kis rész jut egy-egy emberre a végtelen és mérhetetlen időből! Milyen gyorsan eltűnik ez is a feneketlen időben! Milyen kis rész az egész anyagból! Milyen kis hányad a világlélekből! S az egész földnek mekkora kis rögén csúszol-mászol! Gondold meg mindezt... Gondold meg, hogy ami téged láthatatlan szálakkal ide-oda rángat, az benned van elrejtve...
Nehéz felnőni. Furcsa, de úgy látszik, amikor a testünk abbahagyja a növekedést, érzelmileg még tovább növekszünk, ami gyarapodásban és fogyatkozásban egyaránt megnyilvánul, mert míg egyes részeink fejlődnek, más részeinket hagyni kell elsorvadni... Nincs értelme mereven ragaszkodni a méreteinkhez; a végén szűk vagy bő lesz ránk a világunk.
Egy költő barátom, kissé tág értelemben, azt magyarázta, hogy "magamat keresem". Igen ám, de akkor ki az a magam és hol találom meg a sok közül, akiket itt vagy ott felfedezek, miről ismerem meg?
Amikor megkérdezik, hogy ki vagyok, egyértelműen válaszolom azt, hogy egy lélek, aki hallgat az intuícióira, az érzéseire, és azok alapján halad előre.
Szakadó eső, köd, napsütés, tomboló orkán, szelíd tavasz, perzselő nyár, tarka ősz, zöldellő erdő, azúrkék óceán... Nem látod, nem tudod. Mert háttal ülsz. Háttal az ablaknak. Amin túl ott a világ. Szakadó esővel, köddel, napsütéssel, tavasszal, ősszel, tóval, óceánnal... annyi mindennel. De te nem fordulsz meg. Nem fordulsz meg, mert félsz. Félsz attól, hogy a látvány magával ragad, és netán majd ki akarsz lépni az ajtón. Ezért inkább háttal ülsz, és azt hazudod magadnak, hogy szebb az, amit magad előtt látsz, mint ami mögötted van. És hazudod tovább az életet.
Semmiről sem akarlak meggyőzni élj szíved törvénye szerint szorongás és pátosz nélkül. Légy jóban önmagaddal ez a legfontosabb.
Változásra való képességünk miatt nem mindig tudhatjuk, mi az bennünk, ami természetes, és mi az, amit a kultúránknak köszönhetünk. Ugyanezen okból túlságosan is befolyásolhat bennünket a kultúra és a társadalom, egészen addig, amíg túl messzire távolodunk valódi természetünktől, és elidegenedünk önmagunktól.
Facebook
Pinterest