John Fowles
1926. március 31. — 2005. november 5. angol író
A dolgokra csak szépként vagy nem szépként gondolok... nem rosszként vagy jóként. Csak szépként vagy csúnyaként. Szerintem nagyon sok szép dolog csúnya, és nagyon sok csúnya dolog szép.
Arra gondoltam, milyen boldog voltam, hogy olyan érzésben volt részem néhány hétig, amihez fogható sem ezelőtt, sem ezután nem juthat nekem soha. Minél többet gondolkoztam, annál sötétebbnek láttam mindent.
Mindannyian versírók vagyunk, a költők csak abban különböznek tőlünk, hogy ők szavakba is foglalják a verset.
Tudom, milyen az, amikor a másik elmegy. Egy hét iszonyú gyötrelem, majd egy hét fájdalom, majd elkezdesz felejteni, s a végén már úgy tűnik, mintha soha nem is történt volna meg, mintha valaki mással történt volna, s megvonod a vállad. Azt mondod, a fenébe is, hát ez az élet, a dolgoknak ilyen a természete. Meg ehhez hasonló baromságokat. Mintha bizony nem veszítettél el volna valamit örökre.
Nem akarok tovább élni. Életem legnagyobb része azzal telik, hogy arra gondolok, nem akarok élni. Az egyetlen hely, ahol boldog vagyok, az ez, ahol tanítanak minket, ahol mindig valami másra kell gondolnom, vagy könyveket kell olvasnom, vagy esetleg még a moziban. Vagy az ágyban. Egyedül akkor vagyok boldog, amikor megfeledkezem a létezésről. Amikor csupán a szemem, a fülem vagy a bőröm létezik.
Egész életemben azon voltam, hogy az életet fikcióvá változtassam, hogy a valóságot távol tartsam magamtól.
Nagyon kevés ember van, akit kedvelek. Mások kedvelése egy olyan illúzió, amelyet szükségképpen ápolgatnunk kell magunkban, ha a társadalmon belül kívánunk élni.
Vállalnod kéne a szörnyű felelősséget, hogy olyasvalakivel élj, aki szeret téged.
Üvegkalitka fala húzódik köztem és a világ többi része között.
Amikor szeretsz engem, akkor úgy érzem, mintha Isten megbocsátaná nekem, hogy ilyen csődtömeg vagyok.
Mikor nincs pénze az embernek, mindig azt képzeli, minden megváltozik, ha egyszer hozzájut.
Az érzelmeim összevissza kergetőznek bennem, mint rémült majmok a ketrecben.
Mint testnek a víz, olyan a léleknek a cél.
Az a sok festett válaszfal, amit az ember maga és a valóság köze állít - a történelem, a vallás, a kötelesség, a társadalmi helyzet -, mind illúzió, ópiumos fantáziaszülemény.