Idézetek az önismeretről
Minden emberben több ember lakik, legtöbben úgy ugrunk egyik énünkről a másikra, hogy sosem tudjuk meg, kik is vagyunk valójában.
Az, amire másokból emlékezünk, pusztán emléke annak, amit rájuk vetítettünk.
Talán érdemes volna a mai korban megfordítani a mondást, hogy ne úgy tekintsük a másikat, mint magunkat, hanem tekintsük úgy magunkat, mint a másikat. Legyünk olyan kemények önmagunkhoz, mint eddig másokhoz voltunk. Kritizáld magad olyan fokban, mint felebarátodat.
A megfelelési kényszer a gyors sikerről szól. Azért akarsz másoknak megfelelni, hogy kapj egy gyors elismerést. Szeretnéd másoktól azt hallani, hogy "köszi, de jó voltál". Szeretnéd, ha megdicsérnének. Szeretnéd, ha mindenkivel kiegyensúlyozott lenne a kapcsolatod, ha nem lennének összeütközések, sem olyan emberek, akik neheztelnek rád. Olvasd gyorsan megint végig ezeket az elvárásokat, lehetségesnek tűnik, hogy mindegyiket megvalósítsd? Ugye, hogy nem? Mégis mennyi idő és energia elmegy azzal, hogy másoknak próbálsz megfelelni, míg a saját érdekeid, céljaid, vágyaid háttérbe szorulnak. Te magad szorítod háttérbe őket
Fényképezd le magad gyorsan a telóddal, és ha ki tudod nevetni a képet, akkor minden okés, mert még van benned gyerek.
Mindannyian elveszítjük néha önmagunkat, éppen ezért nagyon fontos, hogy legyenek olyan barátaink, akik őszinték velünk, és segítenek saját magunk maradni.
A "múlt" sok mindenre használható. Büntethetjük vele magunkat, levezethetjük, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk. De a "múlt" rengeteg tapasztalatot rejt önmagunkról. A "múltnak", a szenvedéseknek pozitív értelme is lehet. Ha ezt megértjük, ugyanazzal a "múlttal" más emberekké válhatunk. De ehhez el kell fogadnunk, hogy nincs múlt, csak a jelen van. Vagyunk valamilyenek. És döntés kérdése, hogy másmilyenek legyünk.
A múlt saját élettörténetünk értelmezése. Kiemelünk bizonyos meghatározónak vélt eseményeket, elfelejtünk másokat. De ez a kirakott kép itt-és-most van a fejünkben, a múlt emlékei csupán illusztrációi annak, hogy minek hisszük magunkat.
Mindenkinek megvannak a maga korlátai..., de ezek felismerése hatékony gyógyszer az önteltség ellen.
Rájöttem, hogy önmagamnak értékes vagyok. Nem azért, mert mások is ezt gondolják, és nem is azért, mert az emberek kiállnak mellettem. Ezt én magam értem el, nagyon sok erőfeszítés árán.
Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az ő saját vágya?
Mindenki szeme előtt lebeg egy kép magáról, ami szempillantás alatt meginog. Magabiztosnak és egyedinek érezzük magunkat, de a következő pillanatban valaki rávilágít arra, hogy lecserélhetőek vagyunk. Az énképünk semmit nem ér, mert általában úgyis az számít, hogy mások milyennek látnak bennünket.
A férfi a legjobb orvosság c. film
Amikor önmagad előtt is titkolsz egy érzést, elrejtve elméd leghátsó zugába, akkor tudhatod, hogy az érzés valójában erősebb nálad.
Azt mondják nagy bűn az én örökös nyugtalanságom. Mindig mást kívánok, mint amit adnak, mindig másfelé tartok, mint amerre irányítanak.
Ha felfedezzük, kik vagyunk valójában, kénytelenek vagyunk elfogadni azt is, hogy sokkal tovább mehetünk a megszokottnál. És ez megrémiszt. Jobb, ha nem kockáztatunk túl sokat, hiszen mindig hivatkozhatunk arra, hogy "azért nem tettem meg, amit kellett volna, mert nem hagyták". Ez így kényelmesebb. Biztonságosabb. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy lemondunk a saját életünkről.
Facebook
Pinterest