Idézetek az önismeretről
A csalás valamennyi formája közül az öncsalás a leghalálosabb, és az összes becsapott személy közül az öncsalásban szenvedőknek van legkisebb esélyük, hogy fölfedezzék: rászedtek!
Sötétbe burkolózunk, amely eltakarja gondolatainkat és érzéseinket, igaz, ehhez nincs szükség az éjszakára.
Apáinkból még több is van bennünk, mint szeretnénk. Éppen azokért a dolgokért hibáztatjuk őket, amelyekben mi vagyunk a vétkesek, még ha nem is tudunk róla.
Az ismeret sokrétű. Még saját lelkünket is alig értjük, amíg a lepel fel nem lebben, és elő nem jövünk a rejtekünkből.
Lehetséges, hogy az ember nem tudja, hogy mi a zsánere - hogy azt se tudja, hogy van zsánere -, amíg hirtelen szembe nem találja magát vele?
Van abban bátorság, ha nem álcázzuk az állatot, akik történetesen vagyunk.
Minden válasz benned rejlik. Az élet kérdéseire magadban lelhetsz feleletet. Nincs más dolgod, mint figyelni és bízni.
A mai ember észre sem veszi, hogy nehezen bírja ki önmagát. És másokhoz nem a szeretet viszi, hanem az önmagától való menekülés.
Az emberi nyomorúságból az, ami elkerülhető lenne, nem elsősorban a butaság, hanem a tudatlanság, a tudni nem akarás miatt létezik még ma is. Az önismeret hiánya az, ami a legpusztítóbb.
Mindenkiben van szégyen. Mindig van bennünk jó és rossz, sötétség és fény. Ám ha nem jutunk dűlőre a szégyenünkkel, a küzdelmeinkkel, akkor elkezdünk abban hinni, hogy valami nagy baj van velünk - hogy selejtesek vagyunk, nem elég jók -, és ami még rosszabb: eszerint is kezdünk cselekedni. Ha igazán teljes szívvel akarunk élni, ahhoz esendőnek kell lenni. Az esendőséghez pedig meg kell birkózni a szégyennel.
Mindnyájunkban él egy szörnyeteg, és mindnyájunkban él egy szent is. A kérdés csak az, melyiket tápláljuk - melyiknek engedjük, hogy a másik fölé kerekedjen.
Ha dicsekednem kell, az én gyengeségemmel dicsekszem.
Egyszer bizonyára már mindannyian feltettük magunknak a kérdést: mit változtatnánk az életünkön, ha véletlen szerencse folytán visszamehetnénk a múltba? Milyen tévedéseket próbálnánk helyrehozni? Milyen fájdalmat, lelkiismeret-furdalást, megbánást törölnénk el szívesen? Lenne-e merszünk új értelmet adni a létünknek? Mivé válnánk? Merre tartanánk? És kivel?
Kevés olyan hely van, ahol annyi "különb" ember él, mint itt Magyarországon. És olyan fájdalmas látni, hogy ebből viszont semmi sem érződik. Mert csak az üvöltésünket lehet hallani, hogy kinél és hogyan vagyunk különbek és jobbak és magyarabbak, és ilyenebbek, meg olyanabbak. És mindent ők csinálnak rosszul. Érdekes, hogy nem tűnik fel nekünk, hogy ha mindannyian különbek vagyunk, akkor kik azok, akik aztán valahogy mégsem.
Mindenki csak annyi tiszteletet, szeretetet, megbecsülést kap a másiktól, amennyit önmagának ad.
Facebook
Pinterest