Idézetek az önismeretről
Én is úgy indultam el, hogy mélyen a szívemben Szép és sosem fogyó vágyakat őriztem. De száz és száz országúton, száz és száz városban, Száz és száz ölelésben ezerszer változtam.
A belső konfliktusok arra valók, hogy eddzenek bennünket, hogy próbatételül szolgáljanak, amelyek által megküzdhetünk önmagunkkal is. A lelki konfliktusok megoldásának, azaz a vállalt döntések emberiességének nívója adja meg humán méltóságunkat, minőségünket.
Jól ismerem a bennem lakozó Gonoszt. Ez a biztonságom titka. Úgy értem, ismerem a legrosszabb oldalam. Lehet, hogy rosszabb, mint más emberekben a legrosszabb, de tulajdonképpen nekem arra nem kell gondolnom, sem törődnöm vele. Nem mentegetőzöm. Én békében élek. Szörnyeteg vagyok? A Világ azt mondja, igen, és ha ezt mondják, akkor én elfogadom. De én meg azt mondom, hogy a Világ semmit se jelent nekem. Én Én vagyok, és esélyem sincs rá, hogy más legyek.
Szinte mindannyiunkban van valami, amit le kell győznünk. A szégyent. Vagy az "enyém" fogalmát.
Gyerekkorában az ember minden évben más személyiség lesz. Ez általában ősszel következik be, iskolakezdéskor, amikor elfoglalja a helyét a következő osztályban, és maga mögött hagyja a nyári vakáció zűrzavarát és letargiáját. Akkor a legszembetűnőbb a változás. Később már összemosódnak a hónapok és az évek, de a változások attól még folytatódnak. A múlt hosszú ideig könnyen és látszólag automatikusan hullik le az emberről, örökre. A jelenetei nem is annyira eltűnnek, mint lényegtelenné válnak. És aztán jön egy hirtelen kanyar, és ami már rég elmúlt és lezárult, újra a felszínre tör, figyelmet követel, kezdeni kell vele valamit, bár nyilvánvaló, hogy a világon semmit nem lehet már kezdeni vele.
Amikor azt mondjuk, hogy béna vagyok, szerencsétlen vagyok, bűnös vagyok, lehetetlen alak vagyok, akkor valójában nem a saját szemünkkel, hanem mások átvett tekintetével ítéljük meg magunkat. Egy olyan embernek a szemével nézünk, aki valamikor nem fedezte föl az értékeset, a szépet bennünk, és nem tudott velünk mit kezdeni. Ez pedig nem rólunk szól, hanem róla. Ezt a látásmódot megtanultuk, és azóta is ezzel a szemmel nézzük magunkat. Amikor elhangzik tőlünk egy önmagunkat gyalázó mondat, megkérdezhetjük magunktól: vajon ezek kinek a szavai? Vagy: kinek a szájába adnánk leginkább? Ilyenkor derül ki, hogy eredetileg nem a mi szavaink, de ma már mi ismételgetjük magunknak.
Nem. Én nem vagyok kedves ember. Ezzel tisztában kell lennie. Sok fáradságot takaríthat meg vele, és időt is. Nem létezik bennem egy nyájas, kedves ember, akit ki lehet csalogatni a fényre. Igenis csípős vagyok, olykor sértő. Ilyen vagyok. Tetőtől talpig. Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem. Ez az igazság. Munkám során a természetem túlnyomó részt előnyt jelentett, mintsem hátrányt. Nem változom meg.
Hiába menekülsz el a világ legtávolabbi szegletébe, ott sem szabadulhatsz önmagadtól.
Ha valakit dicsérünk, vele egy sorba helyezzük magunkat.
Bocsásd vízre hajódat, s meglátod: nem szigeted vagyok én, hanem egy jéghegy.
A legtöbbet magunknak hazudunk életünk során.
Mi lesz velem nélküled. Létezik ennél önzőbb kérdés?
Az életösztön sok mindent kihoz az emberből, amire még maga sem hinné, hogy képes.
Mindnyájan fajankónak látszunk, ha érdeklődést mutatunk olyasmi iránt, ami valójában cseppet sem érdekel.
Tudom, mi a tejben a légy, tudom, ruha teszi az embert, tudom, az új tavasz mi szép, tudom, mely gyümölcs merre termett, tudom, mely fán mily gyanta serked, tudom, hogy minden egy dolog, tudom a munkát, lusta kedvet; csak azt nem tudom, ki vagyok.
Facebook
Pinterest