Idézetek az önismeretről
Az egész élete egyirányú utca volt. Képtelen megváltozni.
"Mindent föladok, amibe belekezdek" - gondolta némi keserűséggel. Talán nemsokára az élet is észreveszi ezt, és nem ad neki több lehetőséget. Vagy talán, ha mindig rögtön az elején föladja, elfogynak az utak anélkül, hogy egy lépést is tett volna.
Önmagunk elfogadása, ez készteti legjobbjainkat, hogy önmagukkal szembeszálljanak, de nyílt sisakkal, csel nélküli csatában. Ezért van az, hogy gyakran éppen ezek a felszabadultak térnek át a legszigorúbb vallásra.
Nem a nehézségektől félt: attól ijedt meg, hogy választania kell egy utat. És ha egy utat ki kell választani, akkor a többit ott kell hagyni. Előtte pedig még ott állt az egész élet, és mindig arra gondolt, hogy később talán megbánná mindazt, amit most csinálni szeretne. "Nem merem elkötelezni magam, mert félek, hogy rosszul döntök" - gondolta. Minden lehetséges úton végig akart menni, de épp ezért végül egyiken se ment végig.
Mindenkinek emberi joga, hogy az életét úgy rontsa el, ahogyan tudja. Nekem ez sikerült. Senki más nem hozhatja rendbe, csakis én.
Ó, hogy az ember a legnagyobb ellenségét önmagában hordja! Micsoda minden testi méreg a lelki méreghez, amely engem bénít?
Bántottam, kik védtek, szerettek S öleltem a judásokat: Igazuk van, akik megvetnek. De mégis, mégis gyászos pírban Látom a mentő glóriát Fejem körül, mert sokat sírtam.
Az élet még sohasem volt ily világos előtte. Eddig mindig egy zavaros és bántó látvány volt. Hol ennek, hol annak az impulzusának engedelmeskedett, keresett kellemes és szórakoztató dolgokat, és kerülte a kényelmetlen és bajjal járó ügyeket. Ilyen mindazoknak a sorsa, akik beleszületnek egy életbe, amely alapjában véve sem veszélyesnek, sem becsületesnek nem nevezhető. És ebben az életben keringett és csetlett-botlott, mint az az ember, aki egy őserdőben született, és sohasem látta a tengert vagy az eget, és most egyszerre valami végtelen tisztásra kerül.
Ha hagyod magad szétszedni, szétszedődsz. Ha unalmassá válsz önmagadnak, akkor másnak is azzá leszel. Te vagy a hatás - ami visszaköszönt rád, az a visszahatás.
Amikor megtalálod a módját annak, hogy önmagad adhasd, az elfelejtett, elárult, sutba dobott önmagadat, akkor az egy szép érzés. És mivel az ember társas lény, mert valami furcsa okból erre teremtetett, szeretné megosztani, együtt megélni ezt az érzést valakivel vagy valakikkel.
Mindannyiunk életében előfordul, hogy a világon mindent megadnánk azért, ha olyanok lehetnénk, mint tegnap, bár az a tegnap jelentéktelenül és unalmasan múlt el felettünk.
Nem az a fontos, kiskoma, hogy mit tartanak rólad, hanem az: mit tartasz te magadról.
Hirtelen megéreztem, hogy mi az odatartozás az emberen túlihoz, mi a felbonthatatlan szövetség az ember és a művészete, az eszme között, s hogy ehhez képest mennyire lényegtelen minden más epizódja az életnek. Rájöttem, hogy legjobban arra kell vigyázni, hogy ki ne száradjon az ember szíve.
Ahhoz, hogy a lelked rendben legyen, mindenképp reflektálnod kell önmagadra. A nap végén át kell gondolnod, mit tettél, tettél-e elég jót, hibáztál-e.
Celládban ülsz és kérdezgetnek. Nem látod, ki az. Hangja belőled cseng. Vallanod kell. Legalább önmagadnak.
Facebook
Pinterest