Idézetek az önismeretről
Magamban belül magabiztos ember vagyok, és pontosan tudom, hogy mit tudok és mire vagyok képes, az értékeimet hajszálpontosan ismerem, és azt is mondhatnám, hogy néha öntelt és beképzelt (...) vagyok.
Nem tudom nem tárgyilagosan látni magamat. De ezt nem mint problémát élem meg, csak tudni kell róla. (...) Kíméletlen tud lenni, igen. Annyira szélsőséges az ember hangulata, hogy egyik pillanatban nagyon tud fájni... aztán van, amikor kicsit sem érdekel.
Mindaz, ami az életben rám várt, számomra ismeretlen, felfoghatatlan dolog volt. Nem ismertem ki magam, s nemcsak a "sűrűjében", hanem a "ritkásban" sem. Irtó furcsa lény az ember, annyi rétege van! De van agyvelőm is, ami úgy működik, mint egy zseblámpa. Ezzel megtanultam a világ dolgait, ahogy az ember szinte gépiesen megtanulja, mit tudom én, hogy mielőtt repülőgépre száll, be kell mutatnia az útlevelét stb., stb. Absztrakt módon, mechanikusan, az agyvelőm segítségével teljesítem a felnőttek előírásait. De a lelkem, a szemem ma is a gyermeké, aki mindent felfedez, minden tapasztalatért megszenved, és módfelett elképed azon, hogy rossz dolgok is vannak a földön. Hogy az eszményi mögött is csalások és csalódások bujkálnak. Aki nem érti meg, hogy valójában miért kell az embernek kettéhasadnia.
A gondolatainkat olyan egyszerű fegyverként használni ellenünk. A bensőnkben lakozó kétségek és saját bizonytalanságunk könnyű prédává tesznek minket. Vajon őszinték vagyunk magunkhoz, vagy csak mások elvárásainak akarunk megfelelni? És ha nyitottak és őszinték vagyunk, kiérdemeljük vajon az őszinte szerelmet? Elég bátrak leszünk valaha, hogy felfedjük legbensőbb titkainkat, vagy végül kiismerhetetlenek maradunk, még saját magunk számára is?
Hogy én romantikus, neurotikus, idillikus vagyok, ezt ugyan bevallottam már, de megismétlem - a felnőttek miatt.
Ha híres felfedező lennél, egyszer még magadra is lelnél.
Mindnyájunknak annyi portréja van, ahány ismerőse. Ha tetszik, ha nem: képünk kirajzolódik embertársaink tudatában. Jogunk van egyet magunknak is odatennünk ezek mellé.
Ha nem látnám a mélységet alattam, még büszke is lehetnék magamra.
Az ember élete során elérkezik egy olyan ponthoz, amikor fontos lesz, hogy ki is volt valamikor. Milyen hatások alakították, milyen bánatok és örömök, lázak és gondolatok hevületében formálódott a lélek.
Tudod, nekem olyan a természetem, hogy muszáj mindent elmondanom, ami eszembe jut, mert ha magamban tartanám, beteg lennék tőle. Ha pedig beteg vagyok, akkor nyűgös vagyok, és a nyűgös nőnél nincs ellenszenvesebb.
Megkísértette a gondolat, hogy elfecsérelte a fiatalságát, de tudta, hogy túloz. No jó, hát nem fecsérelte el; de úgy érezte, ifjúságát úgy töltötte el, mint az az ember, aki mindig tizenkettőnél nagyobb számokkal osztott, és mégsem jött rá a differenciálszámítás nyitjára.
Valahányszor ellenállunk annak, hogy rosszat tegyünk, legközelebb könnyebb lesz ellenállni. És valahányszor jót teszünk, legközelebb könnyebb lesz jót tenni. Ezzel a módszeres gyakorlattal az emberek olyan lényekké formálhatják magukat, akik spontán módon helyesen cselekszenek, és spontán módon kerülik a rosszat.
Jóllehet abban senki sem téved, hogy mit akar, abban tévedhet, hogy valóban boldogítja-e, ha eléri, amit akar.
Csapnivaló memóriájára szinte mindenki szokott panaszkodni, az ítélőképességére azonban senki.
Elég nagy a távolság aközött, amit az emberek a saját cselekedeteikről gondolnak, illetve aközött, amit valójában tesznek.
Facebook
Pinterest