Idézetek az önismeretről
Alapjában véve jó ember vagyok, vagy nem vagyok elég jó? Eleve bennem van a jóság, vagy az olyasvalami, aminek eléréséért keményen meg kell küzdenem? (...) Ha komoly probléma merül fel, összeomlok, vagy nekiveselkedem, hogy megoldjam? Szenvedő típus vagyok, szeretetre méltó vagy másokon élősködő? A válaszok, amelyeket ezekre a kérdésekre adunk, formálják, alakítják a térképet, amelyet lelki "zsebeinkben" magunkkal hordunk. Belőlük alkotunk képet arról, hogyan működik a világ, milyenek az emberek, kik vagyunk, mit fogunk és mit nem fogunk megkapni életünk során.
A világ egyetlen főiskolája és egyeteme sem tehet érted többet, mint hogy segít neked segíteni önmagadon.
Nem az tesz büszkévé, amit másokért tettem, csupán az bánt, amit elmulasztottam.
Búvóhelyet keres az ember, és megtalálja önmagát, szétnéz, mint tűz mellől az ősember, elég-e ez? Nem kell kerítés, nem kell biztonsági zár, riasztó sem kell, nem kellenek őrök, emberi és gépi szemek, emberi és gépi falak, nem kell a másik félelme, nem kell a másik irigysége, hogy saját magunktól önmagunkig eljussunk.
Őrült az, aki elvan a szánalmas kis életével, mikor egy oroszlán van bezárva a testébe, és nála van a kulcs.
A szembesülés elkerülhetetlen. Nem térben, tornácon; legbelül.
Elmém könnyed, változékony és játékos; gyakran rajtakapom magam, hogy komédiázom. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy azért szeretek-e nevetni, mert a gondolataim nem vesznek komolyan engem, vagy mert én nem veszem komolyan a gondolataimat.
Csak az az ember lehet igazán boldog, csak az az ember élvezheti a siker gyönyöreit, aki mindig tehetségéhez, egyéni energiakészletéhez méri igényeit, aki tudja érezni: én ennyit meg ennyit érő atomja vagyok a társadalom testének, egyéni értékemért tehát ezeket meg ezeket az előnyöket követhetem, esetleges hiányosságaimért ezeket meg ezeket a hátrányokat kell elszenvednem. A tartós boldogság és megelégedés gyökere tehát az önmegismerés. Egyéni erőinek és tehetségeinek megismerésére elkerülhetetlenül szüksége van minden embernek, aki az életben tevékeny részt akar venni, és a maga boldogságára és mások megelégedésére, elismerésére óhajt működni. Szükségünk van erre a megismerésre, hogy reálisan, elfogulatlanul lássunk.
Az önsajnálat rossz súgó, megpróbálja megtakarítani nekünk a kudarcot.
Nem tudom, hogyan állok az emlékezettel, az átlagosnál rosszabbul, azt hiszem. Másokra bízom a fontos dolgokra való emlékezést, és aggályosan őrzöm a lényegtelent, mintha készülnék valamire, és akarnék a szeszélyesen megőrzött cserepekkel valamit.
Engem a kiközösítés nem a polgárok közé kergetett, mert ilyenek nem laktak ott, hanem a magányba. S én nem tudtam magányban élni. Azt akartam, hogy elismerjenek, hogy maguk közé fogadjanak, mert játszanom kellett, társakra volt szükségem. Tehát alkalmazkodtam hozzájuk.
A dühből és gyűlöletből, ami oly sokáig uralta a szívemet, már csak néhány halvány nyom maradt. Olyan volt, mint a vihar, amely úgy tombol, mintha itt lenne a világ vége, aztán egyszer csak véget ér, és sietve tovább áll.
Azt mondod önző vagyok Igaz. Nincs bennem más csak irgalom.
Nem téved el, mint én magamban, aki csak egyfélét akar; rajtam bosszút állt a zavar, mert mindent ismerni akartam.
Csak én tudom, mi telt volna tőlem. Mások szemében legfeljebb kérdőjel vagyok.
Facebook
Pinterest