Idézetek az önismeretről
Mindenkit meg lehet vezetni, be lehet csapni, csak egyvalakit ne csapjunk be soha. Saját magunkat. Ha már így is, úgy is oda kell adnunk valaminket - kezdve gyermekkori álmainkkal és naivságunkkal -, legalább a józanságunk maradjon meg. A józanság is nagy ajándék, tekintve, hogy legfontosabb értékeink úgyis elvesznek menet közben. Engem nagyon korán megtanítottak arra, hogyan viseljem el a rengeteg fájdalmat. Szó szerint belém verték, hogy ne vegyek tudomást róla. Mindezzel csupán az volt a gond, hogy elpusztult vele sok más, értékes érzésem is. Mint a boldogság vagy a lelkiismeret. Ha nincs fájdalom, nem igazán érzek mást sem. Bűntudatot sem.
Lehet, hogy őrült vagyok, de szerintem a házasság nem való mindenkinek. Legalábbis nekem nem. Túlságosan is nagyra értékelem a függetlenségemet. Ez nem jelenti azt, hogy az ember szükségszerűen magányos legyen.
Azért van szükségem a tökéletesség látszatára, hogy elbújhassak mögötte.
Amit te ijesztőnek látsz az én önítéletemben, az csakis a felhalmozódott tapasztalat értéke és rutinja. Ebben pedig csak annyi az én érdemem, hogy mindig, bármilyen körülmények között hajlandó voltam tanulni az élettől, a kritikus helyzetekből, s mesterségem révén olyan gyakorlatra tettem szert a türelemben, mely bizonyos átlagszintnél jóval magasabb.
Valahányszor észreveszem, hogy valami zavar a másik emberben, nem ártana átgondolni, hogy amit látok, az legalább (...) annyira rólam is elmondható.
Mi a fenének tépelődöm itt, ebben a tökéletlen világban? Olyan vagyok, akár a vadon élő csimpánz, amit kényszerrel fogtak be és dugtak ketrecbe az állatkertben.
A megvilágosodásnak léteznek ösvényei, de ezek eléréséhez szükséges, hogy az ember megszabaduljon minden olyan előítélettől, amelyre az érzékszervei tanították; függesszen fel minden olyan meggyőződést, amely a létezésünket könnyen értelmezhető aktákká alakítja.
Nem is olyan könnyű hízelegni - szívósságot és fáradhatatlan mosolygóizmokat kíván meg. Néha a saját affektált nevetésem hangjától felfordul a gyomrom.
Miközben tovább kutatjuk önmagunkat, válaszokat keresünk mindenütt. A természetben, istenben, a tragédiákban, melyeket talán sosem értünk meg. Egy vágy hajt bennünket. Egyetlen cél lebeg a szemünk előtt, megtalálni földi létünk célját. Nem törődünk a következményekkel, megromlott barátságokkal, még azzal sem, hogy az ördöggel kell szövetkeznünk érte.
Miközben önmagunkat kutatjuk, rátalálunk magunkban valami újra. Valami rejtett dolog megmutatkozik, amiről addig sejtelmünk sem volt. Valami, ami meglep minket, ám a felfedezésünk napján felmerül a kérdés is, miféle emberek vagyunk? Vajon a hős, vagy a bennünk bujkáló gonosz győzedelmeskedik végül?
Nekünk kell a változássá lennünk, amit a világban látni akarunk.
Most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem.
Az egyetlen dolog, amire itt a földön törekedtem, az volt, hogy élet és halál iránt egyaránt közömbös legyek. Nem sikerült!
Nem veszett el minden, amíg elégedetlenek vagyunk magunkkal.
Egy mentális mozaikot kell összeraknom: egy darab, amit nem lehet elmozdítani, rendhagyó viselkedés és önkéntes részvétel az álmaikban. Korlátokat kell találnom, amit próbára tehetek.
Facebook
Pinterest