Idézetek az önismeretről
Aki a víz tükrébe pillant, először saját képmását látja. Aki elmegy saját magához, az kiteszi magát annak, hogy találkozik önmagával. A tükör nem hízeleg, híven mutatja azt az arcot, amelyet a világnak soha nem mutatunk. (...) Ám a tükör a maszk mögé lát.
Irigylem az embereket, akik mindig határozottak, akikből hiányzik a bizonytalanság - ez az én betegségem -, irigylem a hazárdjátékosokat is, akik nem gondolnak következményekkel, mernek fejest ugorni a boldogságuk után, és éppen ezért nyernek.
A megrázó, villámcsapásszerű pillanatok, amelyek fenekestül felforgatják az életünket, azok mutatják meg végül, kik vagyunk valójában.
Nem látod magadban a vétket. A tudatlanok keresik csak másban a bűnt. A jók lesütik szemüket jóságukban.
Harmóniát csak olyan lélek tud maga körül teremteni, aki magában már megteremtette.
Még önmagunkat is óvakodjunk egy fanatikus esküvel vagy könnyelmű fogadalommal egyszer s mindenkorra leigázni.
Az élet színház, csibéim! Énjeink, melyeket eljátszottunk, kifakult jelmezként lógnak emlékezetünk ruhatárában. Föl tudjuk venni, el is tudjuk játszani újra.
Én magamról nem is beszélek. Hiszen, hiszen tudom régóta már, hogy patakzó, nyílt sebe vagyok a szívenszúrt, a nyomorult világnak.
Az a baj, hogy az emberek gyávák, nem mernek szembenézni a dolgokkal. Mintha nem látnák, mi van az orruk előtt. Én nem ilyen vagyok. Engem nem lehet eltéríteni semmitől.
Én vagyok bűnös, én tettem sokat, hogy elpusztítsam mennyországomat, mert önhitt voltam nagyon, én, a bamba, azt hittem, vehetek mindent magamra. (Vagy hittem inkább, robbanok, mint a bomba?) Nem tudom, nem tudom... Tiszta ész? Kikezdi a valóságot, mint a penész: nos, ennyire vitte a tiszta ész.
Nézek, nézek, nézek hóförgetegbe, füstbe, kávézaccba - - - olykor olvasok is (nem jelekből, ó nem, csak könyveket, újakat ritkán; régebbieket). És semmi. Mindig semmi. Ismétlődő, értelmetlen jelek. Krónikus üzemzavar? Kétségb'esett üzenet? Ki tudja? Én mindenesetre így leszek mindentől, ha nem is szabadabb, mentesebb.
Olyan vagyok, mint az óceán, nálam is megvan a dagály és az apály órája; apálykor láthatók szennyes mélyeim, de amikor a tenger vize visszaáramlik, csak a hullámaimat látni.
Megújul a vágy, mint az újhold, - jön és elmúlik... Meghal jelenem és siratom, de vágyva várom, ami reá következik. Örülök a fejlődésnek: vagyis sürgetem jelenem halálát. S ez a bonyolult összevisszaság néha olyannyira átlátszó és egyszerű rendszerré világosodik nekem, hogy szinte gyönyörködöm a konstrukció tisztaságában.
A magányra szükségem van, mint a levegőre. Ha sokat vagyok idegenek között s nem vonulhatok vissza otthonomba: - mintha a lelkemet vesztettem volna el!
A legmegátalkodottabb, legmegrögzöttebb gyilkos is tudja, hogy ő gonosztevő, vagyis a lelkiismerete szerint rossznak tartja a cselekedetét, jóllehet egy cseppet sem bánta meg.
Facebook
Pinterest