Idézetek az önismeretről
Senki sem egészen az, aminek gondolja magát, hanem még valami más is. Ez a még valami más viszi ismeretlen határok felé.
Egyszer eljön az a pont az életedben, amikor önmagad számára meg kell határoznod, ki is vagy valójában. Egy hirtelen felismerés, egy villámgyorsan eljövő változás kell ahhoz, hogy elkezdjen érlelődni benned a kérdés, miért is vagy a világon, mit is akarsz az élettől. Ekkor minden átformálódik, új értelmet nyer a létezésed, s próbálod arról győzködni magad, hogy tisztán látod az új utat magad előtt.
Önmagamat is alig ismerem, a többieket még kevésbé, nem ítélek, legföljebb védekezem. Ez a miénk, ez a személyes magány a mindenségben. A hit, hogy része vagyunk az egésznek, egyszerre büszkeség és alázat. Eszerint minden eseménynek értelme van, és mind igazodik valami tervhez. Mindvégig építkezem, a terv percenként alakul, és közben omlás, csapás, berogyás, sorvadás. Hónaljig a múltba temetve a jövő látomásai után kapkodom, vagy a fejemet kapdosom előlük.
Van valami mentségem az életemre? Csak az, hogy ez történt. Hogy beérem-e a folytatódással? El vagyok ragadtatva ettől a lehetőségtől. A magam módján, elég udvariasan elláttam a dolgomat, nem nyafogok, nem gyűlölök, nem hivalkodom. Szép lassan kihúzódtam a forgalomból, az emlékeimmel bajlódom, de vajon valóban megesett-e velem az, amit elfelejtettem? És ha a sötétből néhány képet előhívok? Fejben sok képet gyűjtöttem, aztán úgy hagytam nyersen, egyszer talán előveszem őket. Vagy soha.
Mikor a világ lázban ég, nagy izgalmak és nagy szenzációk korában, rávezetődik az emberlény az egyetlen igazságra: az élet az, aminek tartod; célja önmagad, boldogsága az, hogy önmagaddal megelégedve megbékülj mindennel.
Mindig magadban keresd a titkok nyitját! Tiszta vagy és erős. Felveheted a harcot mindennel, ami az utadba kerül, de egyre vigyázz! Soha ne ítélj mások felett, ha nem vagy tisztában önmagaddal!
Az önismeret valójában nem más, mint az érzelmi intelligencia fejlesztése, és annak következetes átültetése a gyakorlatba. Az önismeret az, ahol megszűnnek a szürke hétköznapok. Nem csak a közlekedésben érvényes az, hogy ha végzetes hibát követek el, akkor meghallhatok, hanem ez bekövetkezhet akkor is, amikor hagyom, hogy a félelmeim teret nyerjenek. Ilyenkor valójában mindent elveszíthetek, amit eddig elértem. Legfőképpen a méltóságomat. Mert ha az ember nem fejleszti az önismeretét, akkor csak idő kérdése, hogy mikor fogja elveszíteni a méltóságát. De hát mindannyiunkra szükség van... olyanokra is, akik elveszítik, és olyanokra is, akik nem. Hogy tanulhassunk egymástól.
Megtanultam, hogy csak a tények számítanak, és többnyire nincs hitele az ígérgetésnek. Bizalmatlan vagyok; a hízelgő szép szavak leperegnek rólam. A jószándék könyörtelen buzgalmában is kételkedem. A handabandázó prófétákat sem kedvelem. Az igazság arcát fürkészem lankadatlanul, és rettegésem, kínzó és rejtőző kétkedésem, lemondásom és reménykedésem kikiabálom. Mást mit tehetnék?
Tudom, hogy beképzeltnek tartanak. Valójában csak elfelejtettem, hogy kell kedvesnek lenni.
Poirot: Halál a Níluson c. film
A fene gondolná, hogy néha mekkora galibát tud okozni egy istenverte törött tükör! Jobb lenne tán, ha az ember sohasem nézne szembe önmagával, csak tenné a dolgát, dolgozna, enne, inna meg aludna.
Mélyre kell merülnünk ahhoz, hogy magasra szárnyalhassunk.
Nyugodt és boldog szeretnék lenni én is; mint mindenki. Szerény kívánság? Mégis elérhetetlen, mégis megközelíthető csupán. Rendben lennünk a világgal és saját magunkkal! A feladat első része is nehéz, még nehezebb, ingatagabb a második.
Vágyat sugárzom? Védelemért eseng kisgyermek énem? Ostoba álca csak. Így játszik az, aki megtanulta: meztelen önmaga úgyse kéne.
Az van, hogy végül is jól vagyok. Kaján mosollyal alszom mindig el. Sorjáznak éjszakák és nappalok. Kiegyezve mind a semmivel. Mert lágy közönyben ázik szét az élet. Az én életem. Ez lett, hát ennyi van. Nem kesergek: nincs bennem önérzet. Mások híján jól elvagyok magam.
Egy szép napon, mikor egy régi fénykép, egy fél pár kesztyű vagy más kacat miatt, nem is tudom, de a régi önmagammal szembesültem már megint, hogy milyen buta voltam, és szívtelen, és bár a helyzet nem túl sokat változott, valami csoda folytán mégis vannak gyerekeim, múltam, sőt, gerincem, egyszóval, hogy ma mennyivel boldogabb vagyok, és váratlanul és ennek ellenére és e pillanatban és vigasztalhatatlanul a régi önmagamat kezdtem el siratni, mert mégiscsak elárultam őt, és luxus minden, ami azóta lettem, mert megváltozni öngyilkosság...
Facebook
Pinterest