Cseke Gábor

Az ember sohasem tűzi homlokára minden gondolatát, nem kiáltja világgá mindazt, ami megfordul a fejében, hiszen akkor egész életében járna a szája, és környezete elátkozná őt összeférhetetlensége miatt. Te is, én is csak az őszinte szóból érthetünk, úgy, hogy közben a lényeget sem hallgatjuk el egymás előtt, vagy nem hamisítjuk meg, akkor sem, ha úgy látszólag könnyebb lenne az egyezség...

Amit te ijesztőnek látsz az én önítéletemben, az csakis a felhalmozódott tapasztalat értéke és rutinja. Ebben pedig csak annyi az én érdemem, hogy mindig, bármilyen körülmények között hajlandó voltam tanulni az élettől, a kritikus helyzetekből, s mesterségem révén olyan gyakorlatra tettem szert a türelemben, mely bizonyos átlagszintnél jóval magasabb.

Milyenek a szülők? Bizonyos mértékig kivétel nélkül elfogultak, gyermekeik oldaláról látják a világot, (...) saját magukat próbálják meghosszabbítani gyermekük által, hogy amikor már jobbára pontot tettek életük végére, nyugodt szívvel elmondhassák: az én vérem igenis tovább folytatódik. Ez pedig nemhogy kizárná, hanem egyenesen magába foglalja az önzést...

Szabad vagyok a választásra, szüleimnek letudva az, amivel tartozom nekik, amiért fölneveltek, etettek, ruháztattak, iskolába-egyetemre járattak... Betöltöttem az álmukat: okleveles művész lett a lányuk. De mihez kezdek ezután? Ha tovább játszom ezt a szerepet, akkor minden kezdődik elölről... Szakítani kellene, erő kellene, éltető levegő, bátorság... (...) Talán most ki tudnám vívni függetlenségemet, ahogy azt már gyermekkoromban annyira szerettem volna, amikor mindent szigorúan előírtak: mit játszom, kivel állok szóba a gyermekek közül, hánykor fekszem, mennyit tanulok, reggel vagy este iszom-e meg a csupor tejet, ki kísér haza a tánciskolából, milyen ruhát varrnak nekem... És ez így ment mindenben, a végtelenségig. Szófogadó kis rabszolga voltam, aki csak néha lázadt föl, akkor is nyafogva, akár a beteg macska, mely állatot különben szívből utálok. De most ennek szeretnék véget vetni, felnőttségem jogán. Hogy valóban szembenézhessek azokkal az akadályokkal.

Micsoda mámorító lehet ajándék-szárnyakon vitorlázni! Ha most elhalmoznának téged mindenféle jóval, előnnyel és társadalmi hízelkedéssel, vajon hogyan ítélnéd meg saját emberi helyedet és értékedet? Nem kötne-e le a számtalan apró figyelmesség, az ingyen autó, a nagy lakás, a biztos kaja, a tálcán kínált kényelem? Végül a józan eszed is elhitetné veled, hogy mindezeket nem gyengeségeidért osztogatták, ellenkezőleg... Lassan kialszik az önvizsgálat ébersége, a tűz, amely minket edzene, de hagyjuk elsenyvedni, mert perzselése kényelmetlen, és füstöt, pernyét szór a lángja.

Milyen hát az a szerelem, amely szétporlik a nyelv gátjain? Milyen az a viharos hullám, mely szűkölő kutyaként vonul vissza az első összecsapáskor? Milyen íratlan törvény marasztalhat téged az egyik, engem pedig a másik parton, amikor mind a ketten úszni akarunk? Hát persze: kedveljük partjainkat! Te mondjuk a fűzfáid és a síkságod miatt, én talán a virágzó pityókaföldekért és a kukoricáért... De milyen hidat építsünk közéjük? Szerintem - erőset, tartósat. Hogy azon átkelve mindketten otthon érezhessük magunkat bármely parton. Hogy ne bántsa büszkeségünk, ha egyenlő módon birtokba vesszük egymás világát, de nem mint a győző vagy a legyőzött, hanem egyenlő felekként. És büszkén arra, hogy sok-sok kortársunkkal ellentétben mi szabadabban lélegzünk. Csalogassuk be egymást kedvenc búvóhelyeinkre, ismerjük meg gyermekkorunk minden zegét-zugát, járjuk be a nyelvek bozótját, s ha majd gyermekeink is lennének, ne ejtsük őket váratlan csapdába, hogy - nosza, válasszatok! Legyen természetes világuk a folyó mindkét partja, s tudjanak önfeledten játszadozni azon a kő- vagy acélhídon, mely nemcsak érettük, de az időnek is készül.

Én például úgy szeretnék vállalni egy emberi kapcsolatot, hogy közben maradhassak, ami vagyok. Úgy szeretnék vállalni egy emberi kapcsolatot, hogy abban társam is világosan lássa kiszabott helyemet és szerepemet.

Ne hidd, hogy az állatkerti vadak mind egy szálig gyűlölik ketrecüket, csak azért, mert rács van rajta. Van, amelyik beleszámítja sorsába a biztos és elégséges napi étkezések rendjét, kényelmét, a nézősereg millió kedveskedését, a mindig ugyanott felkelő napot, a sűrűn kitakarított vackot, és ezért belenyugszik a rácsba is... Időnként feltörő dühe talán olyan lelkiállapotból búvik elő, amilyen nálunk, embereknél a részegség.