Idézetek az önismeretről
Ha valaki el akart menekülni saját magától, önkéntelenül is a hangos, ellenszenves, kirívó és vakmerő dolgokhoz vonzódott, mert az arra kényszerítette, hogy küzdjön és hegyes karmával kapaszkodva lógjon belső felfedezésének szikláján.
Vagyok. Udvarias. Türelmes. Könnyű türelmesnek lenni, ha az ember nem szeret... Az előzékenység a szeretetet nem pótolja. Szeretet nélkül meg kell őrülni.
Önismeret hiányában a cselekvés is tévútra fut.
Önmagunk szakadéka fölött átkelni: ehhez nagyobb bátorság kell, mint a csatatéren.
Csak önmagával nem tud mit kezdeni az ember, és önmagát nem tudja meghódítani. Pedig amit keres, nem kívül van, hanem belül.
Mindig tűrhetetlen nekünk az a körülmény, ha valaki, akit meg akarunk semmisíteni, megpróbál ellenállni.
De miért akarok én gondtalan lenni? Milyen jogon? Gondterhes vagyok, tehát ember vagyok. Tehát vagyok.
Irtózatosan nehéz igazat tudni magunkról: természetünkről, hajlamainkról, vágyainkról. Csaknem lehetetlen. Van itt valamilyen mély, sűrű köd, ahová az értelem sugara nem tud levilágítani.
Hogy mennyire erős bennünk a gonosz hatalma, először akkor érezzük meg, amikor szabadulni akarunk tőle.
Pedig voltaképpen kár, hogy mindig csak belekezdünk, és - bármennyire is szégyelljük magunkat ezért a "jobb, ha hallgatunk, hagyjuk ülepedni a dolgokat" szisztémáért - sohase merjük folytatni.
Magam ura soha, mindig magam foglya: vezetem magamat, de orromnál fogva.
Ephraim Lessing volt az, aki egyszer azt mondta: "Aki egyes esetekben nem veszti el az eszét, az sohasem veszti el". Egy abnormális helyzetben éppen az abnormális reakció a normális magatartás.
Soha életemben nem voltam lágyszívű vagy könyörületes, de úgy hiszem, a korral együtt kialakulnak az ilyesfajta tulajdonságok.
Mások hibái nem teszik semmissé a saját hibáinkat ért bírálatot.
Az én valódi arcom sokkal szörnyűbb, mint amit festeni szoktam magamnak.
Facebook
Pinterest