Idézetek az önismeretről
Ha úgy élnék, hogy minden hibámat beismerem, energiám java részét az ebből érlelődő bűntudat emésztené fel.
Nálam már máskor is megtörtént, hogy idegességemet nevetéssel oldottam fel. Tulajdonképpen sírni szerettem volna, de nem jöttek könnyeim, hát akaratom ellenére nevettem.
Ez a benső barát, akit tulajdon lelkemből hívtam elő, és útjára engedtem, hogy cselekedjék kedve szerint, természettől fogva gonosz és hitvány volt; minden tettének, gondolatának középpontja önmaga: vadállati mohósággal szürcsölte a gyönyört mások rettentő kínjaiból; könyörtelen volt, mint egy kőszobor.
Úgy látom, sok mindent másképpen értelmezünk. Te, kedvesem, romantikus vagy, én pedig nem. Te valószínűleg szereted a holdvilágos estéket, a sóhajtozásokat, a szerelmes verseket, talán még gyűjtöd a színészek fényképeit. Nézd, én gyűlölöm a holdvilágot. A szentimentalizmust utálom. Hazudni nem szeretek, szerelmes verseket elvből nem olvasok. Tetszel. Nem vagyok szerelmes. Tetszel, ennyi az egész.
Érdekes, hogy egy szelíd, kíváncsi kis vénkisasszony hatására milyen bolondnak tudja magát érezni egy férfi!
Isten bátorsága és ereje szükséges ahhoz, hogy tökéletes őszinteségben éljünk együtt önmagunkkal.
A vágyainkat és a gondolatainkat önmagunk előtt is sötét homály fedi, a kívülállók néha jobban kiismerik magukat bennünk, mint mi.
Az embernek, hogy biztonságot sugározhasson, az kell, hogy legyen szerencséje önmagával.
Valamit otthagyunk magunkból, ha elhagyunk egy helyet, ott maradunk, noha elutazunk. És vannak olyan dolgok is bennünk, amelyeket csak azáltal lelhetünk meg újra, ha visszatérünk ezekre a helyekre.
Egy élet kell ahhoz, hogy megtaláljuk és megfejtsük a belénk égetett szöveget, és soha nem lehetünk biztosak afelől, hogy meg is értettük.
Önmagunkat megérteni: felfedezés-e ez, avagy teremtés?
Bizonyosak lehetünk abban, hogy halálos ágyunkon a végső mérleg részeként elkönyveljük (...), hogy sok, túl sok erőt és időt fordítottunk arra, hogy bosszankodjunk, és másoknak egyfajta tehetetlen árnyjátékban visszafizessük azt, amiről, mivel tehetetlenül elszenvedtük, tudtunk egyáltalán.
Ha nem lennék fiatal és meglehetősen csinos, és nem tudnám jól érezni magam, ha - hogy is mondjam? - rácsok mögött lennék, és az embereket figyelném, hogyan élvezik az életet, sötét, gonosz érzés uralkodna el bennem, és fájdalmat okozni és kínozni akarnék... talán még pusztítani is.
Sokféle szerepet játszunk. Van, amelyik szórakoztat, és van, amelyiket azért játszunk, mert mások elvárják tőlünk. Legtöbbször azért, hogy védjük magunkat.
Kicsit utálom magamat, hogy olykor hiúságból teszek jót.
Facebook
Pinterest