Idézetek az önismeretről
A szeretet végső misztériuma az, hogy mélyen önmagadba nézve megtalálod, ki vagy, de aztán a szeretet felajánlásával ezt az Ént odaajándékozzuk. Nem akarok félembert adni a kedvesemnek, így meg kell találnom saját teljességemet.
A saját életemben rengeteg hibát elkövettem, iszonyú sokat, de mindig ott munkált bennem a vágy, hogy önmagam előtt ne veszítsem el a büszkeségemet és a méltóságomat. Annak ellenére, hogy gyakran mindent elkövettem azért, hogy elveszítsem.
Szakadékok ott keletkeznek, ahol félünk látni önmagunkat.
Néha a közhelyek a megfelelő helyen használva a legnagyobb igazságtartalmú kijelentések. Mindenki a maga sorsának a kovácsa. Én régebben sokszor próbáltam embereket - néha erőszakkal, néha szeretettel, de mindig a megfelelő indoklásokkal - a víz fölött tartani önerőből. Kinn is voltak. A saját egómat úgy simogattam, ahogy akartam. (...) Tartottam, tartottam őt, majd elmentem szabadságra. Ha az ember elmegy szabadságra, nem tud tartani. Elmentem, ő meg azt hitte, hogy a saját lábán áll. Pedig én tartottam. És amikor visszajöttem, akkor szembesültem azzal, hogy az illető újra összerogyott. Akkor rájöttem arra, hogy én nem tarthatom őt. Mindenki egyedül saját magát emelheti ki, máskülönben csak a segítő önmaga egóját simogatja azzal, hogy ő milyen jó és milyen zseniális megmentő.
Könnyebb és fájdalommentesebb hibáztatnunk a másikat, mint szembenézni a saját hibáinkkal, sőt bűneinkkel. De ha a szándék meg is van arra, hogy elsősorban magunkkal foglalkozzunk, és tárjuk fel a saját felelősségünket, olyan gátak, lelki sorompók, masszív védelmi rendszerek akadályoznak, hogy sokszor közelébe sem kerülünk az igazságnak.
Ha elfojtunk, és hazudunk magunknak, meglesz az eredménye. És így - teljesen mindegy, hogy mit csinálok - nem leszek hiteles annak az embernek a szemében, aki segítséget fog tőlem kérni.
Amikor egy párkapcsolat nem működik és vége lesz, akkor nagyon sok ember ahelyett, hogy elkezdene önmagában vizsgálódni, hogy mi az, ami nem stimmel, inkább villámgyorsan keres egy akármilyen másikat, csak hogy elfelejtse, hogy mi az, amiből éppen kijött. Vagyis ott van az illető ember, belerokkanva valamibe, bizonytalanul, és mégsem önmagával kezd foglalkozni, hogy miért nem jött össze... Ez persze nem azt jelenti, hogy ilyenkor el kellene kezdeni sírdogálni, és sajnálni kéne magát, mint azt sokan teszik ilyenkor, hanem őszintén szembe kell nézni mindazzal, ami fáj. És ha egyedül nem megy, akkor segítséget kér.
Mindnyájunknak hinnünk kell, hogy szerethetők vagyunk, és hogy szeretnek is minket.
- Téged mindig csak ki fognak használni. - Nem baj, én szeretném is, hogy őneki, aki majd jön, szüksége legyen rám. Ha majd nekem támaszkodik, én az egész testemet meg fogom feszíteni, hogy el ne dőljön. Ilyen az én természetem, (...) nekem különben nem érdemes csinálni.
Ez az én bajom (...), hogy semmit sem tudok elszakítani egészen. Én mindig tudom, hogy el kellene menni onnan, ahol állok, mert baj lesz, de az eszem elalszik, ott maradok, és bevárom a bajt.
Mi az elpocsékolt idő? Ha tudom, és nem teszem. Ha felismerem, hogy valamivel ártok magamnak, mégsem változtatok. Ha már öt éve rájöttem arra, hogy gyáva vagyok kimutatni az érzéseimet, de nem teszek mást, csak marcangolom önmagam, hogy mi lett volna, ha ezt vagy azt meg mertem volna tenni.
A hatékony megoldások egyszerűek. Csak annak az elfogadása bonyolult, hogy én mindent meg tudok tenni, mindent. Ha valahol határozott vagyok, akkor máshol is képes vagyok a határozottságra. Egy dolgot szükséges eldönteni: hogy szeretnék-e boldog lenni. Hogy szeretnék-e békében lenni. Mert ha szeretnék, akkor szívvel-lélekkel kell dolgozni, nem csak a munkámban, de az élet egyéb területein is.
Valódi sikerélményt mindig csak egy új dolog adhat, egy új megmérettetés. Nagy megmérettetésből pedig nagy sikerélmény fakadhat, hiszen ezzel bizonyíthatom önmagamnak, hogy beletettem mindazt, amit csak tudok. És ez kisugárzást ad. És mégis félünk, félünk az újtól.
Tűzz magad elé egy jellemet és mintaképet, és tartsd magad hozzá, akár egyedül vagy, akár az emberek között.
Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem: pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen: mindenkinek adósa maradok. Mert szeretetben, hitben és reményben a koldusnál is koldusabb vagyok.
Facebook
Pinterest