Idézetek az önismeretről
Ismerek egy csomó kiskrapekot (...), akik mindenféle szamárságot beszerválnak maguknak, de én nem fogom az élet seggét nyalni, hogy boldog legyek. Nem fogom megjátszani magam az élet kedvéért, szarok rá, sose láttuk egymást.
Aki nem látja a világ hívságos voltát, maga is roppant hiú teremtés. Ezért ki ne látná, kivéve a fiatalokat, akik belemerülnek a hírnév, a szórakozások hajszolásába, a jövő tervezésébe? De fosszuk csak meg őket szórakozásuktól, azt fogjuk látni, hogy megemészti őket az unalom; ilyenkor ők is érzik semmi voltukat, még ha fel nem ismerik is: mert bizony boldogtalan sors, hogy azonnal elviselhetetlen szomorúság hatalmasodik el rajtunk, mihelyt kénytelenek vagyunk önmagunkba tekinteni, és nincs, ami elterelné magunkról a figyelmünket.
Egész életében a józan ész és logika embere volt, sokszor mondta is, hogy ebből van a legkevesebb ezen a világon. Nem rajongott azokért, akik érzelmi és nem intellektuális indíttatásból cselekedtek. Most azonban cserbenhagyta a józan ész, és a logika sem tudta legyőzni ösztönös félelmét.
Nem tudok nem visszaütni, amikor valami nagyon félelmetes dologgal találom szemben magam. (...) Azt hiszem, azért csinálom ezt, hogy megvédjem a dolgokat magam körül.
Mostanában jöttem rá, hogy a menekülés haszontalan. Előbb vagy utóbb, de szembe kell néznünk önmagunkkal.
Nem boldogtalanok vagyunk mi, hanem gyengék. (...) Úgy neveltek minket, hogy higgyünk magunkban, de közben nem mutatták meg az irányt.
Egy lépést sem haladok előre. Állóvizet csepegtetek magam köré, és lubickolok ebben a szeszélyes tóban, amit énnek keresztelek. Minden ember a saját kis szaros érdekei szerint éli vakságát, és végül mindenki azzal a romantikus ábránddal patkol el, hogy talán érdemes volt élni.
Nem tudom, ma már milyennek kellene lennem. Azt hiszem, itt a baj. Azelőtt bárminő voltam, mindenképp jó volt.
Valaki lehet szép, de ha már abszolút semmi sem hibádzik rajta, és csak állunk s bámulunk, ha szembejön velünk az utcán, akkor a tökéletes szépség saját tökéletlenségünk mércéje lesz, és mint ilyen, korántsem boldogít bennünket.
Szenvedélyeink szerető elfogadása a szégyen csökkentése, illetve a bűntudat önerősítő körének megszakítása érdekében, ami aztán mellesleg a szenvedélybetegségtől való megszabaduláshoz vezethet...
Egyedül vagyok és egyre egyedebbül. Egyre magasabban van a léc. Egyrészt azért, mert többet tudok, többet tapasztalok, így automatikusan magamhoz hasonlóra, illetve lehetőleg jobbra vágyom (...). Úgy látszik, mégis vagyok olyan igényes, hogy inkább egyedül maradok. (...) És miközben nekem senki nem felel meg, azt érzem, hogy én nem kellek senkinek.
Az álarcok változnak, de a komédiás ugyanaz marad.
Mindig elárasztották ékszerekkel, de virágokkal soha. Pedig a virág sokkal többet jelentett volna neki. Ám valahogy ösztönösen megérezhették, hogy ő nem olyan, mint egy virág. Sokkal inkább gyémánt és nem rózsa. Csillogó jéghidegség árad belőle, és nem illatos törékenység. Soha egyetlen férfi sem küldött neki rózsát.
Árnyak közé vegyül most Az újabb árny-alak: "Ki vagy?" "Hát meg nem ösmersz?" "Én vagyok tenmagad!"
Annyira elbizonytalanít az ismeretlen biztonság, hogy inkább az ismert bizonytalanságot választom, abban stabilan érzem magam.
Facebook
Pinterest