Idézetek az önismeretről
A világhelyzet odáig jutott, hogy a legmegindítóbb szavak sem jelentenek már semmit. Úgy tűnik, most sokkal inkább az a fontos, hogy mindegyikünk biztos legyen a maga beállítottságában. Az egyes ember azonban, aki úgy véli, messzire hallik a hangja, csak azt teszi valószínűvé, hogy azok közé tartozik, akik szintén mondtak valamit, hogy bebizonyítsák maguknak, tettek valamit, miközben valójában semmit sem tettek. Túlságosan olcsók lettek a szavak. A létezés nehezebb, s ezért szívesen helyettesítik szavakkal.
A hivatallal és címmel való azonosulásban van valami csábító, aminek következtében sok férfi voltaképpen nem más, mint a társadalom által megszavazott méltóságuk. Hiábavaló dolog lenne e héj mögött személyiséget keresni. A parádés cicoma mögött csak egy szánalmas emberkét találnánk. A hivatal (vagy a mindenkori külső héj) ezért olyan csábító: mert olcsó kompenzáció a személyes fogyatékosságokért.
Az ember gyakran csak azért cselekszik jót, hogy utána büntetlenül tehessen rosszat.
Ha szemrehányást teszünk valakinek, mert hibázott, akkor nem annyira a jóság, mint inkább a gőg szól belőlünk, s kifogásaink korántsem a másik jó útra terelését, hanem inkább a magunk tökéletességének fitogtatását célozzák.
Aki nem szereti önmagát, annak rendszerint igaza van.
Ha valaki megtalálja azt, amire szüksége van, akkor azt ne a véletlennek köszönje, hanem saját magának, saját vágyakozásának, saját kényszerítő erejének.
Mindenkinek csak egyetlen igazi megbízatása van: hogy önmagára találjon. Végezheti, mint költő, mint őrült, mint próféta, vagy mint bűnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk saját magunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig.
Az emberiségnek békére van szüksége. De hol a béke? A szeretetben. S hol a szeretet? Az élet elfogadásában. És az öntúlszárnyalásban.
Amint megtanulsz bízni magadban, megtanulsz élni.
Nem minden vándorút céltalan.
Választhatnám a csillagokhoz vezető utat, de én inkább azt választom, amelyikre szükségem van.
Félig él, aki fél.
Milyen furcsa... - bátortalankodtak lelkében tétova kicsi gondolatok - milyen furcsa, hogy a világ így emberek nélkül olyan csöndes, és olyan békés, és olyan szép. Csak éppen az ember nem akar békében élni, nem akarja a csendet, és elfut a széptől. Milyen különös is az ember!
Önmagunk becsapása szeretetből a legszörnyűbb ámítás; olyan örök veszteség, mely nem hozható helyre sem az időben, sem az örökkévalóságban.
Amennyire én látom, a szerelem a mindenség ajtóit tárja föl, s mindezek közül leginkább az ajtót az ember legbensőbb titkához, gyakran szörnyűséges és elrémisztő igazi önmagához.
Facebook
Pinterest