Sören Kierkegaard

A szerelem minden - hozzá képest minden más semmi. Ezért annak, aki szeret, minden elvesztette jelentőségét - leveti jelmezeit a szív, s csak a szeretetben találja meg az élet esszenciáját.

Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne.

A szerelemben az az örök, hogy két ember ennek pillanatában kezd létezni egymás számára.

Mi az ifjúság? Álom. Mi a szerelem? Ennek az álomnak a tartalma.

Ha igazi ember egészen közel kerülne hozzád, elvenné lélegzeted. Kényszerűségből kell tehát álarcodhoz ragaszkodnod... És ez kitűnően sikerül. - Mert álarcod mindenkinél titokzatosabb. Nem gondolsz rá, hogy egyszer eljön az éjfél, amikor valaki leleplez majd? Azt hiszed, hogy éjfél előtt még meg tudsz lépni, nehogy leleplezzenek?

Egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal közölje. Tréfának tartották és tapsolni kezdtek: a mókamester megismételte; az emberek még jobban hahotáztak. Azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy mindez csak vicc.

A legszívesebben gyermekekkel beszélgetek, tőlük még remélhetem, hogy majd értelmes lények lesznek.

Az emberi faj Istentől való félelme megszűnt. Meg is kapta érte azután a büntetését; hiszen önmagától kezdett félni, életre hívta a fantasztikumot, most pedig saját képzeletének e teremtményétől reszket.

Önmagunk becsapása szeretetből a legszörnyűbb ámítás; olyan örök veszteség, mely nem hozható helyre sem az időben, sem az örökkévalóságban.

Egyet szeretni nagyon kevés, mindenkit szeretni felületes dolog.