Idézetek az önismeretről
Mire jó a víztükör, ha te nem tudsz úszni, drágám? Mire jó a napsütés, ha az éjszakának élsz? Mire jó a csillagfény, ha te napszemüvegben alszol? Mire jó a sok haver, ha önmagadtól is félsz?
Talán egy könyvben vagyok egy betű. Talán egy szó. Talán egy költemény. Mit tudom én. Csak azt tudom, hogy nagyon szomorú lehet az a mondat, mit kiolvas belőlem valaki, ha letette a tollat.
Legyen erőd lent hagyni, amit nincs erőd följebb emelni.
Nem könnyű dolog szembesülni a kudarccal. Akadnak emberek, akik elmenekülnek és belső védőbástyáik mögé rejtőznek előle; mások igyekeznek megfeledkezni róla, mintha meg sem történt volna; megint mások agresszíven tagadják, hogy ilyesmi megeshet velük, és a legundorítóbb fajta önáltatásba menekülnek. Csak kevesen vannak, akik valóban beismerik, ha valami nem sikerül nekik, és nem hárítják másra a felelősséget, hanem készek vállalni hibáik következményeit. Az ilyen ritka személyiségeket sokféle hajtóerő ösztönözheti; egyaránt megtalálhatóak közöttük az őszinteség talpig becsületes megszállottjai és a hidegvérű, minden erkölcsöt lenéző cinikusok. Általában ezen a ponton szokás megvonni a határvonalat a jó és a gonosz, e két, alapjában véve tartalmatlan morális kategória között; pedig az igazi mezsgye egészen máshol húzódik, és nem filozófia kérdése - a gyönge és az erős jellemű embereket választja el.
Azon a napon válik az ember igazán felnőtté, amelyiken először nevet magán tiszta szívből.
Az mindig segít bizonyítani az ember igazát, ha csapkod, toporzékol és kiabál.
Mondd meg, ki csodál, s én megmondom, ki vagy.
A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél, egy félrőffel, egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.
Amíg nem ismerjük, nem vesszük komolyan, nem tiszteljük magunkat, nem békülünk meg önmagunkkal és nem éljük saját életünket, addig csupán, mint a marionett, külső hatásoknak és törvényeknek engedelmeskedve, idegen életet élünk.
Mindannyian emberek vagyunk, bűnben fogantunk, bűnösek vagyunk, megijedünk, amikor a boldogság elérhető közelségbe kerül, és legszívesebben mindenkit megbüntetnénk a saját tehetetlenségünk, sérelmeink és boldogtalanságunk miatt. Megfizetni a bűneinkért és megbüntetni más bűnösöket - hát nem maga a gyönyörűség? Dehogynem.
A hamisságot szerető ember Menthetetlenül Beteljesületlen vágyaihoz Kötődik. Az igazságot szerető ember Szüntelenül Kinyilvánítatlan álmainak Él.
Ha másokról ítéletet mondunk, legtöbbször saját adottságainkat ítéljük meg bennük.
A magunk gondolatait olvassuk ki mások gondolataiból.
Aki túl komolyan veszi önmagát, könnyen nevetségessé válhat, aki viszont mindig képes nevetni önmagán, az soha.
Mindenki az emberiséget akarja megváltoztatni, és senki sem önmagát.
Facebook
Pinterest