Pascal Mercier

Olyan színház a világ, amelyik arra vár, hogy eljátsszuk benne képzeletünk fontos és szomorú, kozmikus és jelentéktelen drámáit.

Valamit otthagyunk magunkból, ha elhagyunk egy helyet, ott maradunk, noha elutazunk. És vannak olyan dolgok is bennünk, amelyeket csak azáltal lelhetünk meg újra, ha visszatérünk ezekre a helyekre.

Lehetünk egyedül, de attól még nem leszünk magányosak, és lehetünk emberek közt úgy is, hogy ugyanakkor magányosak vagyunk.

Ha a többiek megvonják tőlünk a szeretetüket, a figyelmüket és az elismerésüket, akkor miért nem vagyunk képesek egyszerűen azt mondani nekik: erre nincs szükségem, elég vagyok magamnak? Nem szörnyű rabságunk nyilvánul meg ebben, hogy erre nem vagyunk képesek?

A giccs minden börtönök közt a legálnokabb. A rácsok leegyszerűsített és hamis érzelmekkel vannak bearanyozva, ennélfogva bennük egy palota oszlopait látják.

Egy élet kell ahhoz, hogy megtaláljuk és megfejtsük a belénk égetett szöveget, és soha nem lehetünk biztosak afelől, hogy meg is értettük.

Önmagunkat megérteni: felfedezés-e ez, avagy teremtés?

Amikor önmagunkról, másokról vagy egyszerűen csak a dolgokról beszélünk, akkor az - így mondhatnók - szavakban megfogalmazott kinyilatkoztatás önmagunkról: azt akarjuk mások tudomására hozni, hogy gondolkodunk és érzünk. A többieknek lehetővé tesszük, hogy bepillantsanak a lelkünkbe.

Ha mások elérik, hogy bosszankodjunk rajtuk - a pimaszságukon, az igazságtalanságukon, a kíméletlenségükön -, akkor hatalmukban vagyunk, burjánzanak, és beleeszik magukat a lelkünkbe, mert a bosszankodás izzó méreg, ami felfal minden szelíd, nemes és kiegyensúlyozott érzést, és elrabolja az álmunkat.

Bizonyosak lehetünk abban, hogy halálos ágyunkon a végső mérleg részeként elkönyveljük (...), hogy sok, túl sok erőt és időt fordítottunk arra, hogy bosszankodjunk, és másoknak egyfajta tehetetlen árnyjátékban visszafizessük azt, amiről, mivel tehetetlenül elszenvedtük, tudtunk egyáltalán.