Pascal Mercier

1944. június 23. — eredeti nevén Peter Bieri, svájci író és filozófu

Ha úgy áll a helyzet, hogy csak egy kis részét élhetjük meg annak, ami bennünk van, mi történik a maradékkal?

Elbúcsúzni olyasmi, amit az ember önmagával is megtesz: hű marad magához mások pillantásának a kereszttüzében is.

A bensőségességben egymásba olvadunk, és a láthatatlan kötelékek béklyók lesznek, melyek felszabadítanak. Ez az egymásba olvadás parancsoló, kizárólagosságot követel magának.

Életünk futóhomokba írt átmeneti alakzatok összessége, amelyeket egy széllökés teremtett, és a következő majd megsemmisíti. A hiábavalóság képződményei, melyeket a szél még azelőtt elfúj, hogy igazán kialakulhattak volna.

Vannak dolgok, amelyek számunkra, emberek számára túl nagyok: a fájdalom, a magány és a halál, de a szépség, a fennköltség és a boldogság is. Ezért találtuk ki a vallást.

Az összes asszonyok közt miért éppen te? Ez a kérdés valamikor mindenkiben felmerül. Miért veszélyes, ha elfogadjuk ezt a kérdést, még ha csak titokban is? Mi annyira ijesztő a véletlenszerűség e kérdésben megfogalmazódó gondolatában, ugyanis ez a gondolat nem ugyanaz-e, mint a tetszőleges kicserélhetőség gondolata?

Isten bátorsága és ereje szükséges ahhoz, hogy tökéletes őszinteségben éljünk együtt önmagunkkal.

A vágyainkat és a gondolatainkat önmagunk előtt is sötét homály fedi, a kívülállók néha jobban kiismerik magukat bennünk, mint mi.

Egyszerűen nincs, nem lehetséges a határtalan nyíltság (...). Meghaladja az erőnket.

Az embernek, hogy biztonságot sugározhasson, az kell, hogy legyen szerencséje önmagával.

Életünk valódi rendezője a véletlen - és ez a rendező csupa kegyetlenség, könyörület és elbűvölő kedvesség.

Egy érzés már nem ugyanaz, ha másodszor éljük át.

A halál az, ami a pillanatnak szépséget és rettenetet kölcsönöz. Az idő csak a halál által lesz eleven idő.

A csalódást rossz dolognak tartják. Ez végig nem gondolt előítélet. Mert minek a révén fedezzük fel, hogy mi az, amit vártunk vagy amiben reménykedtünk, ha nem a csalódás révén? És miben, ha nem ebben a felfedezésben rejlik az önismeret? Csalódás nélkül hogyan jöjjön valaki tisztába önmagával? A csalódást nem sóhajtozva kellene elviselnünk, mint olyan valamit, ami nélkül bizony jobb volna életünk. Keresnünk, kutatnunk és gyűjtenünk kellene a csalódásokat.

Amikor fiatalok vagyunk, úgy élünk, mintha halhatatlanok lennénk. Halandóságunk tudata úgy ölel körül bennünket, akár egy merev papírszalag, ami alig érinti a bőrünket.