Idézetek az irodalomról
A paloták parkettje vár reád, Magasztos versek édes dalosa! Megáll a táncos, nem libeg tova, Csak nézi-nézi terhes, drága szád.
Az írók nem beszélnek sokat, mert nem valamiről kell írniuk, mint az újságíróknak, hanem valamit.
Föl-fölvillan előttem egy hajdani, végül megíratlan kisregény ötletem. A címe is ez lett volna: A boríték. A lezárt boríték, amelyet mindenki megkap születése percében. A borítékba csupán egy dátum, a címzett halálának az időpontja. Bárki dönthet úgy, hogy fölbontja, de akár úgy is, hogy lezárva hagyja. A halál dátuma ott van, adott, ha kibontja, ha nem. Persze, foglalkoztathatja, izgathatja, ám ahhoz, hogy fölbontsa, vagy van bátorsága, vagy nincs. Ez csupán a történet egyik oldala. A másik, és valójában ez még inkább foglalkoztatott, hogyan viselkednénk, hogy osztanánk be kapott időnket, ha megtudnánk, hogy egy bizonyos napon, egy nem is túl távoli időpontban véget ér az életünk. Vajon többet préselnénk-e ki magunkból, aktívabbakká válnánk-e? Jobban megbecsülnénk-e a nekünk maradt órákat, napokat, éveket?
Az érzés, mely a múltban ébredt, a versben izzik s dalra késztet, s minden szirt, hegyfok itt terem, mely játszott ébredő képzetemmel.
A regényekben az írók gyakran olyasmiket írnak le saját tapasztalatként, amiről amúgy fogalmuk sincs.
A jó írót nem azon lehet lemérni, hogy mit tesz közzé, hanem inkább azon, hogy mit tép össze.
A nő nem munkálja meg tudatosan, amit ír: az érzés löki agyába a szavakat, nem a szótárakból keresi elő. Ha nagyon erős benne az érzés, természet adta változékony őszinteségében könnyedén, keresetlenül, nagyon pontosan fejezi ki.
Az ékesszólás fortélyaiban, a mesterségbeli fogásokban járatos férfi, aki az élet minden dolgában hozzászokott a tollforgatáshoz, személytelen - hivatalos vagy irodalmi - írásaiban gyakran leplezheti valódi énjét. De a nő többnyire azért ír, hogy önmagáról beszéljen, és minden szavába beletesz egy kicsit saját magából. Nem ért a stílus fortélyaihoz, mesterkéletlen kifejezéseivel gyanútlanul kiszolgáltatja magát. Híres nők levelezésére, emlékirataira gondolt, amiket olvasott. Milyen pontosan megmutatják magukat az írásaikban, a finomkodók, a szellemesek, az érzelmesek!
Abban az időben, amikor a regényíró és költő rajongó, ábrándozó nőket teremtett (...), maguk a nők is keresték, és úgy vélték, meg is találták az életben a mását annak, amit szívük olvasmányaikban megsejtett. Manapság maguk azon vannak, hogy minél gondosabban elkerüljék a csábító, költői külsőségeket, és csak a díszefosztott valót mutassák. Mert, barátom, ha több a szerelem a könyvekben, több a szerelem az életben. Régen eszményeket alkottak, és a nők hittek a kitalálásaikban. Ma már csak a szigorú valót idézik, s a maguk példájára a nők csak a földön járó hétköznapiságban hisznek.
A jó olvasó az, akinek az olvasás örömöt, élvezetet okoz, aki képes átélni a hősök sorsát, azonosulni tud velük, és ebben az érzelmileg megmozgatott állapotban tágul a világról és önmagáról való tudása.
Egy könyvet éppolyan nehéz jól befejezni, mint egy életet.
Hosszú regényt senki sem ír egyedül.
Minden könyvnél meg kell tanulni a könyvről mesélni. Nem mindegy, mennyit vallasz be a vívódásaidból, az érintettségedből, hogyan reagálja le a szűkebb és a tágabb környezeted.
Az irodalmat jellemezhetném úgy, mint egy háztartási gépet, ami segít és könnyebbé tudja tenni a napjainkat. Ezt a gondolatot hordozni - igen, ez küldetés.
Sem a regényeknek, sem az olvasóknak nem használ, ha azt találgatják, rejtőznek-e tények egy mesében. Az efféle törekvés merénylet maga az elképzelés ellen, hogy a kitalált történetek fontosak lehetnek, holott ez fajtánk létezésének egyik indoka.
Facebook
Pinterest