Idézetek az irodalomról
Ami a tehetségemet illeti: rég nem táplálok illúziókat. Elmúltam már ötven, s jól tudom, hármas fölé író vagyok. Na jó, tudok alanyt és állítmányt egyeztetni, olykor találok egy-két meghökkentő jelzőt (mint vak tyúk szemet), néha összekócolom a szórendet, tisztában vagyok felütéssel, csúcsponttal, csattanóval - de mindez hiába, mert hiányzik belőlem a tűz, a képzelet lángolása, amit nem lehet megtanulni, erre születni kell.
Jó író vagyok Mondatokba műtött képeim Úgy terjednek szét Az olvasók lelkében Mint sugárkezelt nő Agyában a daganatvirágok.
Ugyanabban a könyvben, amiben az ördögökről írok, muszáj írnom az angyalokról is. Nem lehet az egyiket a másik nélkül elképzelni.
A költőnek az a szokása, hogy azt, amit hisz, azt megírja, függetlenül attól, hogy mi fog történni.
Ha egy szerző közelebb megy az élethez, könnyen megeshet, hogy abból koccanásos baleset lesz.
A költők azok, akik a legavatottabban művelik az áttörést a megszokás közönyén. Ez a mesterségük. Ám túlságosan sok költő túlságosan sokáig nem vett tudomást az ihlet azon aranybányájáról, melyet a tudomány kínál.
Az a történetmondó kiváltsága, hogy olykor-olykor megpróbálhatja megírni azt a befejezést, amelyre esetleg ő vágyik. Még akkor is, ha az csak a fehér papíron létezik.
A próza mindaddig rab volt, míg a sorokat végig kellett írni, fogoly madár: lapszéltől lapszélig. Nem mondom, kevéskét lehetett játszani: gyakori új bekezdések, párbeszéd, ez az... De ez is rabság volt, legfeljebb cifra rabság. Mióta a sorokat nem írom végig, hát tényleg szárnyalok...
Ha értené, hogy egy író hogyan gondolkodik, elvesztené az olvasás örömét.
Egy költő számára ez a legnehezebb: fel kell készülnie arra, hogy csak önmagának ír. Én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne kelljen gyakran erre gondolnom. A lényeg, hogy az ember kiadja magából, megtisztuljon, és hogy mindig megőrizze öntudatát, még ha ez gyakran elég gyötrelmes is.
A vers az emberi elme hibátlan működése; a szikrázó fölismerés, hogy a részletek milyen jól összeillenek ott, hol a haláltábor túlterhelt parancsnoka pihenésképpen rózsát metsz; más szóval a jó meg a rossz fogaskerekekként kapcsolódnak össze, és a mérték mindig mi magunk vagyunk, akik hol meghunyászkodást, hol lázadást töltünk a történelmet mozgató motorba.
A vers azért sokkal jobb, mint a próza (...), mert versíráskor a sorokat nem kell végigírni. A próza rabszolgameló. Női dolog. Öregasszonyos. Az öregasszony és az író nem sokban különbözik. Mindkettő egész nap ül a székében és sorokat köt egymás alá. Semmi szabadság. Én a sort ott hagyom abba, ahol jólesik. Ez férfias szabadságot ad. A költő, kérem, az férfi, az író nyámnyila némber. Csak hasonlítsunk össze, kérem, egy Ady Endrét, aki talpig férfi és talpig költő, egy Mikszáthtal, aki nagy író, ám a sok üléstől olyan vastagra hízott, mint egy szakácsné.
Mesében azért rossz lakni, mert az ember örökre össze van zárva azokkal, akik a mesében szerepelnek.
A természetben minden hasonlít valami másikra, (...) az irodalom ezért lehetséges.
A klasszikusok jellemzője, hogy ezerszer olvassa őket az ember, és mindig talál bennük valami újat.
Facebook
Pinterest