Idézetek az irodalomról
Semmihez sem konyítok, ami fizikai szempontból egyáltalán javítana az élet minőségén. Még a befagyott vízvezetéket se tudom rendben hozni a házamban. Egyedül ahhoz értek, hogy azt mondjam, tessék, így lehet újszerűen szemlélni valamit. Lehet, hogy másnak az csak egy felhő, de nézzenek oda, nem olyan, mint egy elefánt? Az emberek pedig hajlandóak fizetni, hogy megmutassam nekik, mert ők maguk már teljesen elveszítették ezt a képességüket. Ezért fizetik az írókat és a képzőművészeket, csakis ez ad létjogosultságot nekünk, a súlyhatár fölötti poggyásznak. Madárka vagyok a civilizáció hátán.
Az elbeszélés olyan, mint a dinamitrúd, ha kurta a kanóca. (...) Meggyújtjuk, és már vége is.
Az irodalom legyen verejtékszagú, testközeli. (...) Az olvasóhoz akarok fordulni, megragadom, és izzadt ölelésbe zárom, hogy ne szabadulhasson. Mindig arra törekedtem, hogy bántsam az olvasót, de ugyanakkor jobb kedvre is derítsem. Szerintem egy könyv sok szempontból igazán eleven és igazán veszélyes legyen.
Kell egy kis flúg az íróvá váláshoz, mert olyan világokat kell elképzelnünk, amelyek nincsenek. Hangokat hallunk, elhihetünk valamit, megtesszük mindazt, amiről gyerekkorunkban azt mondták nekünk, hogy nem szabad. Vagy pedig azt mondták, hogy válasszuk külön a valóságot meg azokat a dolgokat. A felnőttek jobbára így reagálnak: "Persze, van egy láthatatlan barátod, ez aranyos, majd kinövöd." Csakhogy az írók nem növik ki.
A regényfigura soha nem azonos az őt megteremtő íróval.
Egy elbeszélés nem dobálózhat felelőtlenül az erőltetett hasonlatokkal, pláne nem az emberi fejekkel.
Nőknek szóló regény: egyetlen téma: az őszinteség.
Írni annyi, mint elveszíteni önmagunk iránti érdeklődésünket.
A XIX. század második felében valaki, elbizakodván a tudomány nagy eredményeiben, feltette a kérdést: "íme, tudjuk már, milyen a fű és a fa és milyenek az állatok - lássuk hát, milyen az ember?" És a méltatlan kérdésre, mert az óvatos és körültekintő tudomány elodázta a választ, kotnyelesen megszólalt a Művészet, és nagyképűen úgy tett, mintha őt kérdezték volna. És megszületett a naturalista regény: Zola, Balzac, Flaubert.
Mivel a sikerek a mindennapokban mindig látványosabbak, mint a kudarcok, rendre túlbecsüljük saját esélyeinket a sikerre. (...) Nem látjuk be, milyen minimális a siker valószínűsége. Minden sikeres író mögött száz másikat találunk, akiknek a könyveit nem veszik. Őmögöttük további százat, akik nem tudtak kiadót találni a műveiknek. És ezek mindegyike mögött ismét csak százak sorakoznak, fiókjukban befejezetlen kéziratukkal. Mi azonban csak a befutottakról hallunk, és rosszul ítéljük meg, mennyire kicsi is a valószínűsége az írói sikernek.
Azért írok, hogy meg ne haljak. Írok azért is, hogy belehaljak.
Rossz dolgok történnek azokkal, akik nem érdemlik meg; sok ember sok fájdalmat érez; történnek szomorú dolgok, amiket nem lehet visszacsinálni; az emberek meghalnak, és nem térnek vissza. Ezek a dolgok megtörténnek. De a kitalált történeteknek felelősnek kell lenniük azért, hogy több értelem legyen bennük, mint a való életben.
A kéz, ami a vonalat vezeti, tükrözi az író lelkét.
Annál felemelőbb érzés nincs, mint visszaolvasni valamit, amit aznap létrehoztam, és reggel még nem létezett. Olyankor érzem igazán, hogy termékeny napom volt. Minden egyéb csak cicomázott pótcselekvés.
Egy író csak fogyaszt és fogyaszt, tapasztalatot gyűjt, irodalmat, filmeket, cikkeket dolgoz fel, mindent, ami érdekli, és végül muszáj reagálnia valamit.
Facebook
Pinterest