Idézetek az irodalomról
Az én betegségem a grafománia. Ezt a társadalom jobban elfogadja, mint ha drogos lennék, vagy alkoholista, de ugyanaz a kényszerbetegség. Csakhogy ennek profitábilisabb a végkimenetele, meg erkölcsileg jobban támogatják.
A nagy művek nem avulnak el. A fordításokkal más a helyzet. A nagy műveket néha újrafordítják. Hogy csak azért-e, mert előbb-utóbb - közkeletű irodalmi vélekedés szerint legkésőbb ötven évente - jön egy újabb fordító, és a maga módján újranyitja azt, ami addig másként volt nyitott? Vagy azért is, mert egy fordítás sosem lehet hibátlan, és ezért a legnagyszerűbbje is kevésbé állja az időt? Esete válogatja.
A gyermekkor időtlen időktől fogva mindenkor a népmesék, legendák, tündérhistóriák kora volt, mert minden egészséges fiatalban ösztönös és tiszta szeretet él a fantasztikus, csodálatos, mesés történetek iránt.
Verseket nem azért írunk és olvasunk, mert menő. Azért írunk és olvasunk verseket, mert valamennyien az emberi fajhoz tartozunk, az emberi faj pedig tele van szenvedéllyel. Az orvostudomány, a jog, a közgazdaság... ezek mind nemes dolgok, kellenek a lét fenntartáshoz, de a költészet, a szépség, a romantika, a szerelem: ezek azok, amikért érdemes élni.
Vezesse őket szeszély, irigység vagy harag, Leszólják a szerzőt, kit nem is olvastak.
Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan szörnyű helyzetben, mint amilyenben most éppen vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen.
Attól, hogy valamit el lehet adni, még nem biztos, hogy rossz, és attól, hogy valamit nem adtak el, még nem biztos, hogy szépirodalom.
Mi az, hogy siker? Eladott példányszám? Sikerlista? Bestseller? Nagyon jó kritikák? Jó szépirodalmi visszajelzések? Fene tudja. A szépirodalmi sikeréről az író gyakran nem is szerez tudomást, mert meghal, mielőtt sikeressé válhatna. Igen, a halál a legjobb marketingfogás.
A megfelelő pénzösszeg birtokában az égvilágon akármit meg lehet jelentetni. Sőt, a megfelelő pénzösszeg birtokában akárki azt hazudja neked, hogy "mekkora író vagy".
Ugyanúgy, ha George Sand műveiből olvasott fel, amelyek prózája telítve volt jósággal (...), iparkodott a hangjából minden mesterkéltséget, minden kicsinyességet távol tartani, hogy e próza hatalmas áradatát minél szabadabban tolmácsolhassa, s természetes gyöngédsége egyesült e mondatok szelídségével, amelyek mintha egyenesen az ő hangjának íródtak volna s amelyek teljesen betöltötték érzékenysége skáláját. Mindjárt kezdetben eltalálta azt a megfelelő hangot, amely előre éreztette a történet meghittségét és mintegy diktálni látszott a lágyan gördülő mondatokat, jóllehet az egyes szavak mit sem éreztettek még mindebből; e hang révén sorra enyhítette az igeidők nyerseségét, a félmúltból és a múltból kiéreztette a jóság és a melankólia gyöngédségét, a befejező mondatot az utána következő felé terelte s hol lassítva, hol gyorsítva a szótagok menetét, hogy mind a rövidek, mind a hosszúak egyféle ritmust alkossanak, e banális prózába valami folytonos érzelmi életet lehelt.
Nem szabad minden dolgot a költészet prizmáján át nézni. A költészet ama szellemes üveglencsék közül való, amelyek megnagyítják a tárgyak képét.
Az íráshoz valószínűleg kicsit őrültnek kell lenni.
Amit még nem írtam meg, arról nem beszélek. (...) A szavak, melyek elhagyják a szánkat, csupán egydimenziós vonalak, nincsenek sorok, melyek közé beférkőzhetne az élet.
Az irodalom a hajlakk szinonimája lett. A legkülső fedőréteg, amivel összetartjuk magunkat, ha már semmi más nem jut eszünkbe.
Miket beszélget holdvilágnál két szerelmes fiatal? Ha leírnák, elbámulna az olvasó, mennyi üres ostobaság. De az aki beszéli, annak a világ legérdekesebb olvasmánya lenne. Mert csak ő érezné a sorok között a szive dobogását s a másik szívnek a dobogását. A szaggatott mondatokban a mosolygást, a fejrázást, a kézszorítást, a sohajtást. A pontoknál a csókot.
Facebook
Pinterest