Idézetek a gyászról
Ne sajnáljon engem senki, nem kell engem vigasztalni, apám elment, az ő dolga, mit érzek most, nincs, ki tudja.
A hamvaknak olvadt-hó színe van. Tél végi szín, kiút a döbbenetből. Törött lencsén a nap. Homályosan, szürkén segít, hogy fel ne fogjam egyből.
Gyászolj inkább rövidebben, de őszintén.
A halál nem választ el, csak a szeretet hiánya.
Ma az emberek azt várják el, ha valaki gyászol, azt mutassa a külvilág felé. Járjon feketében, zárkózzon be évekig, a szomszéd lássa őt kisírt szemekkel. De a gyász nem egy produkció, amit meg kell mutatni. A gyász egyedül az enyém. Az én döntésem, hogyan élem meg, és sikerül-e túljutnom rajta.
Mi, magyarok, szívesen álljuk körbe a gödröket, szeretjük a végső kátyújukba leeresztve látni kihűlt szeretteinket, ugrándozni utána szívünkben vagy képzeletünkben, vagy parányi lépést hátrahőkölve belekapaszkodni egy élő hozzátartozónkba, vagy ha már egyetlen ilyenünk sem maradt kéznél, nem idegenkedünk a szomszédunktól se.
A képedet szemem mélyébe zártam, hunyjam le bár, itt vagy mindig előttem, fénybe öltözve, édes napsugárban, vagy zsendülő tavaszban, méla őszben.
A macskám halott, mert ő sosem beszélt velem. Általa megértettem, meghallottam dolgokat, és tudom, hogy amikor az ölembe telepedett, oldotta a szorongásomat, levette rólam a stresszt. Beszélni viszont sosem beszélt, míg az emberi lények, azok, akik elkísértek engem nevetésben, gondban, dühkitörésben vagy szeretetben, ők nem halottak, ők folyton itt vannak körülöttem, és beszélgetünk egymással.
Vigyázz magadra! (...) A sebzett, kaotikus, gyászoló ember az utolsó, aki meg tudja fogadni ezt a jó tanácsot. Aki mély válságban vergődik éppen, még egy díszhalra se tud vigyázni az akváriumban, hogy a fenébe tudna ebben az állapotban saját magára vigyázni?
Hiányzott a feleségem. A hiányát könnyebb volt elviselni a temetőben, ahol mindig is halott volt, mint az összes olyan helyen, ahol élt.
Zöld csillag kihunyt az égen, A csónak partot ért, Hideg csendben fekete minden, Legyen az álmod szép.
Halottaink nem az emlékezetünkben élnek tovább. Ha valahol, akkor a szokásainkban, a mozdulatainkban. De ha átveszik az irányítást, akkor baj van. Helyettük is élni, az önbecsapás. Fölösleges, buta, céltalan dolog. Beteges önkínzás.
Mindegyik temetéssel egyre könnyebb elfogadni a halált. Minden ember halálában meghal belőlünk is egy darab. Talán ez fáj a legjobban. Ezért mennek ki a temetőbe, hogy átéljék ezt a fájdalmat. Magukat siratják egy idő után a siratás leple alatt.
Nem az hal meg, kit eltemetnek, az hal meg, kit már nem emlegetnek.
A temetés az élőknek szól.
Mikor a halállal szembesülsz, a szenvedély, mi az élethez köt, teljesen haszontalan. Az egyetlen, mit tehetsz, hogy feladod szenvedélyed. Csak így van esélyed a túlélésre.