Idézetek a gyászról
Megállt az élet, nincsen több sora, Nincs kínja, csókja, könnye, mámora, Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
A gyász után el kell jönni a derűnek és a megbocsátásnak.
A gyász miatt nem szabad szomorkodni, az életbe, a jövőbe kell kapaszkodni, még akkor is, ha egy hülye világ fenyeget: betegségek, szárazság, tornádók, árvizek, önmagára veszélyes emberiség...
Magában gyászol, aki igazán gyászol.
Ha leéltél valakivel egy hosszú, közös életet, akkor nyilván egy őrületes nagy, harcos út lesz elfogadni, hogy nincs veled többé, hogy most már valahol máshol van. Olyan feladat ez, amit sajnos nem lehet megúszni, ezt a tapasztalást mindannyiunknak meg kell szereznünk.
A gyászolás egyfajta művészet. Meg kell engedned magadnak, hogy kreatív légy vele, hogy birtokold. Nem hagyhatod, hogy mások mondják meg, hogy csináld, különben nem csinálod jól, és végül nagy csávába kerülsz.
Néhány embert örökké gyászolunk.
Magányos dolog a gyász. Nem számít, hányan gyászolnak velem, újra egy börtöncellában érzem magam. Még amikor próbálnak megnyugtatni, akkor is érzem a köztünk lévő falat, amit ez a rettenetes esemény vont közénk, hogy teljesen elszigeteljen mindentől.
Kényes dolog a gyász. Ha nem törődünk vele, magától elmúlik, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban csapjon le ránk. Ha viszont hagyjuk, hogy elhatalmasodjon rajtunk, és az életünk részévé váljon, vérszemet kap, és örökre a nyakunkon marad. Legokosabb, ha úgy kezeljük, mint egy látogatót. Betessékeljük, megvendégeljük, aztán útjára bocsátjuk.
Azért veszítjük el a számunkra fontos embereket, hogy jobban megbecsüljük azokat, akik még megvannak. Nincs más magyarázat. Különben Isten szadista állat lenne.
A gyász (...) mint egy féreg, mohón beeszi magát a felületes szemlélő számára masszívnak tűnő fába és fájdalmas furatokat hagyva maga után, belülről meggyengíti a szerkezetét. Minden más veszteségben ott rejlik a lehetőség csírája. Az elvesztett javakat vissza lehet szerezni. Ha valamely törekvésnek gátat vetnek, lehet más utat találni. De a holtak sosem térhetnek vissza az életbe. A gyász végérvényesen velünk marad.
Mintha egy gyertya meggyújtása, vagy egy ima elmondása mindent rendbe hozna. (...) Mert legvégül ha elveszítünk valakit, az összes gyertya, az összes imádság sem teszi semmisé a tényt, hogy nem marad másunk, mint egy lyuk az életünkben, ott, ahol régebben az a valaki volt, akit szerettünk. És egy sírkő, egy születési dátummal.
A gyászszertartás nem áll másból, mint teljesen személytelen szövegekből, amelyek akárkinek a temetésén is elhangozhatnának.
Amikor túl nagy a csend, szinte idegesítő, akkor mindenki hiányszik. Ilyenkor folyton egy mondatot ismételgetek magamban. Nem látlak, de tudom, hogy itt vagy.
Elfeledjük, ha elvesztünk egy tárcát vagy egy órát, de egy szerettünket... ők sosem hagynak el. Sosem felejtjük el, csak átvészeljük, (...) másokra támaszkodva, a barátok vigasza által.
Facebook
Pinterest