Idézetek a gyászról
A közkedvelt mondás, hogy "Az idő minden sebet begyógyít" nagyon félrevezető lehet. Az idő csak lekerekíti a fájdalom éles sarkait, hogy lehetőségünk legyen gyógyulni. De a fájdalom egy része örökre velünk marad. Az idő segít az átmenetben, de nem gyógyít. Erre nincs gyógyszer.
A halál szívfájdalmát semmi sem gyógyítja, A szerelem emlékét senki el nem lopja.
A gyászoló a kezdet kezdetétől ösztönösen menekülni akar onnan, ahol a dolog történt - de ha enged ennek az ösztönnek, az a legtöbb esetben rendkívül károsnak bizonyul, mert fölöttébb kétes értékű luxus az, ha az ember lemond a megváltozott valósággal való szembenézésről.
Egy gyászszertartáson könnyeket hullajtó vajon a szemével sír, vagy a szívéből fakadnak a könnyek?
Oly közeli (...) e gyász, hogy könnyeket, s nem szavakat fakaszt.
Minek rendezünk temetést? Ő már úgysem láthatja ezt a felhajtást. Magunknak rendezzük, magunkat dobjuk bele abba a sírba, nem is a halottat.
Néha egy végtag elvesztéséhez hasonlítják valakinek az elvesztését... "Ó, mintha elvesztettem volna a jobb karomat", mondják. De egyáltalán nem olyan. A kar vagy láb nélküli élettel meg lehet birkózni. De egy gyermek elvesztését nem lehet feldolgozni, soha nem lesz könnyebb.
Sokszor a temetés kapcsán jut el a gyászolóhoz az a tény, hogy valakit valóban, végleg elvesztett.
Amikor elveszítünk valakit, azt képzeljük, hogy mi vagyunk az egyetlen vesztesek a világon. Pedig nem így van.
A gyász olyan hely, ahová az ember egyedül megy. Olyan, mint egy ajtók nélküli szoba, és az, ami ott történik, meg mindaz a harag és fájdalom, amit az ember érez, arra való, hogy ott is maradjon, senki másnak semmi köze hozzá.
Minden vallásnak, minden országnak, minden kultúrának, a halál mindenkinek mást jelent. Máshogy tisztelgünk a halottak előtt, máshogy gyászolunk. Máshogy lépünk tovább. Lehet, nem vagyok szakértő, de van tapasztalom az emberek elvesztésében.
Elveszteni a fivért annyi, mint elveszteni valakit, akivel megoszthatnánk az öregedés élményét, akitől azt várnánk, hogy sógornőt és unokaöcsöket hoz, olyan lényeket, akik benépesítik életünk fáját, és új ágakat adnak neki. Elveszteni az apát olyan, mint elveszteni valakit, akitől útmutatást és segítséget kapunk, aki úgy támaszt alá, ahogyan a fatörzs támasztja alá az ágait. Elveszteni az anyát olyan, mintha a napot vesztenénk el a fejünk fölül.
A veszteség tudatosíthatja saját létezésünket.
A gyász olyan, mint egy kristálytiszta vízbe cseppentett tintapaca. Idő kell, amíg eloszlik, a sűrűsége ritkásabbá válik, és amíg képesek vagyunk elfogadni, hogy a víz sosem lesz már olyan, mint volt.
A gyász furcsa dolog, főleg, ha váratlanul jön. Olyan, mintha durván letépnének egy tapaszt, és lejönne a legfelső réteg a bőrről. Nálunk is ez történt: feltárult a felszín alatti mély, amely egyetlen családban sem valami szép látvány.
Facebook
Pinterest