Idézetek a gyászról
A megtörtség állapota nem a vég. Fájdalmunk nagy, de nem mindent elborító; veszteségünk hatalmas, de nem örökkévaló; a halál pedig ellenségünk, ám a végső szó nem az övé.
Mennyi reménytelenséget rejt a fájdalom, ha elveszítjük egy szerettünket! A fájdalom közepette nem változtathatunk a halál tényén, és a bizonyosságot sem temethetjük el, hogy ez egyszer velünk is bekövetkezik.
Ez a gyász: jelenléted és hiányod. Hogy holtodban halálom szenvedem. Hogy szerelmemben mindkettőnk magányát. Hogy azt remélem, mi reménytelen.
A Te halálod valóság - a sorsod az én sorsomban bevégeztetett. Nekem csak az maradt, hogy ott, hol nem vagy s nem is leszel soha, keresselek.
Sírod szélén fekszem. Üres a párnád. Álmomban még tapogatom helyed. Mint homok a homorú forma vázát ürességed betölti testemet.
Nem csak jövőmet vitte el halálod - múltam zárja koporsófödeled - a víz kimosta, nyomtalan kioldta testem korallvázából nemlétedet.
Eltűntél e túltelített világban mely kristályossá dermedt nélküled. Felfoghatatlan zengés a teremtés s benne a lét mind félelmetesebb.
A mama azt állítja, biztosan tudja, hogy a Nagyi halála után egyből a mennyországba került. Valójában persze nem tudja. Mama - magának vagy a gyermekeinek - hazudik, és a legtöbben hajlandóak vagyunk ezt tökéletesen normális dolognak tekinteni. Ahelyett, hogy megtanítanánk a gyermekeinknek, hogy gyászoljanak, de a halál tudata ellenére is legyenek boldogok, csak öncsalásra való képességüket fejlesztgetjük.
Amikor egy gyermek meghal, a szülő vele együtt elveszít egy darabot saját magából.
Az asszony dolga a gyász, a férfié az emlékezés.
Halott virágok, csendes fohászok. Nem hozhat békét a részvét. Kőtestű angyal néz fel az égre, arcán a bánat, kőszárnyak nem szállnak.
Mindannyian kaptunk tőle valamit, egy álmot, egy emléket és egy kis bátorságot. Nélküle nem mernénk kergetni ennyire ködös álmokat.
Néhanap velük álmodom, hangjukat hallom, szólnak: "Itt vagyok." Hómezők, a sár alatt, völgyekben, dombokon nyugszanak. Testüket, vérüket, könnyeiket őrzi a föld, végtelen tengerek. Izzik fenn a láthatár, a tiszta szél lelkükért sóhajt már.
Olyan a gyász álderűbe rejtve, Mint az öröm, ha sírni volna kedve.
Minden, ami a világon létezik, kicsiként indul és idővel megnövekszik. Csak a gyász fájdalma indul nagyként és csökken az idő múltával.
Facebook
Pinterest