Idézetek a gyászról
Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.
Szomorú világ a miénk, a gyász senkit sem kerül el; a legkeservesebb kínokat azonban a fiatalság éli meg, mivelhogy váratlanul jönnek erre reá.
Minden barát halála vérzés piros vad elszoríthatatlan vért hullatva és vért köhögve hajlok a lehulló rögökre.
Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben a jövő hiányát. Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát.
A nyitott sír felett lomha fekete varjú száll. Két szárnycsapás közt rám mered a dermesztő Szabály. (...) De törvény, hogy a halál csak az élőnek fájjon: remegjek - gyászod örvén - önnön tragédiámon.
Ha az ember meghal, minden dolga olyan, akárcsak sohasem lett volna. Egy helyen marad meg igaz valója: a fénysugáron, mely leválik róla.
A gyászban ellentmondásos hatalom munkál, megfellebbezhetetlen hatalom, amely éppannyira ösztökél a szükségszerű változtatásra, mint amennyire csábít a múlt iránti beteges hűségre.
A bánat egészen kis törés. A gyász pedig olyan formája a bánatnak, amely tulajdonképpen szerető kötés. Eltarthat a túlélő haláláig.
Várhatod-e, hogy egy holt visszatérjen? Nem várhatod. Ilyen jövő nincs, ilyen jövőre várva nem szeretheted a jelent! Ami nem jön, azt nem fogadhatod boldogan.
Magam vagyok, tökéletesen magam, és tudom, ezentúl magam is leszek ezek között a falak között, melyek figyelték életünk gyötrelmeit, félelmeit, kudarcait, eredményeit, felszabadult boldogságát, kitörő nevetését, azt a mitológiai szerelmet, amelyben voltunk egymás szolgái, királyai, zsoldosai, bajtársai, szülei, gyerekei és soha nem csillapuló vágyú szeretői - a halálon túl is folytatódó, az enyészet törvényeit lebíró, múlhatatlan pillanat színterét.
Várok rád de tudom nem jössz vissza soha. Nehéz föld alatt ágyaztak neked. Alszol mozdulatlan. Hiába zümmög a szél. Hiába fütyülnek a rigók Hiába csalogat a napfény.
Egy párt alkottunk, egyetlen szerves összetartozó egységet, és ő annyira jó volt, hogy nekem már nem kellett annyira rendesnek lennem - mintha az ő jósága kettőnknek is elég lett volna. A halál mindezek ellenére kitűnő tanító - csak borzasztó szigorú.
Anyám volt, jogom van hozzá, hogy tudjam, mit gondolt élete utolsó óráiban; anyám volt, joga van hozzá, hogy a síron túl is segítsen, ha szükségem van rá.
Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted ez a mindennapos föltámadás, már megtudod, nem él sok-sok szeretted, ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás, (...) és - mit tehetsz? - mint szennyes únt ruhádat, magadra öltöd csöndesen a bánat bilincseit, s viszed a végzetet.
Ne adj időt az elmúlásnak, minden gödörbe belerángat, s nekem, kinek egyetlen lettél, fájdalom-arannyal fizetnél. Tudtam? Nem tudtam? Holtan élsz már, befont belülről a folyondár, diófáidra nehéz hó esik, velük gyászollak ma is reggelig.
Facebook
Pinterest