Horváth György

Suhog a vágy, selyem az árnyék, szívem a szó, szemem a szándék, esténként esőként szitálnék, nem is keresve rátalálnék: kitárná ablakát, s ajándék lenne Őhozzá hullanom.

Balga költőm, ne nézz az égre, nem billen félre fenn a Hold neked, a csillagoknak dőre fénye nem érted integet.

S ha fájva, de megleled majd önmagad: ne hagyd többé magára!

Arcomra hajtsd tíz selymes ujjbegyed: álmodba majd veled megyek...
Megfogtam ott a vágyad bal kezét; elhallgatott: csend lett; de szép.

Paplan. Puha. Gondos. Takar. Párna. Hajszál. Csikland. Zavar. Néha moccan a láb, a kar. Álom. Azt lát, amit akar.

Egyszer volt, hol nem volt, kezdődnek a mesék valahogy így, mondjuk egy messzi, messzi tájon, valahol ott, ahová vágyni még érdemes. Ezért is végződhetnek úgy, megannyiszor, hogy ha nem hiszitek, hát járjatok utána. Mindegyikünk egy-egy vándor, te is, te is, kutatjuk a magunk meséjének igazát. Boldogan élnénk, meg nem halnánk.

Kívánalom? Csodálat? (...) Ez mind mulandó, romlandó maszlag. Ráadásul mind csak a hiánnyal, a veszteséggel teljesedhetnek ki igazán, mert vannak dolgok ebben a világban, amelyek annál szebbek, minél fájdalmasabbak.

Mesélj magadról! (...) Mindent tudni akarok rólad. Figyelni akarlak. Amikor alszol. Amikor ébredsz. Megérinteni tenyered vibráló vonalait közben, végigsimítani tested karcsú hajlatain, fürkészni szemed örvényét, szemöldököd ívének rándulását, amikor a nap fénye reggelente az arcodra vetül. (...) Szomjazlak téged, úgy kortyolnék, kóstolnék belőled, mint egy erdei forrás friss, éltető vizéből a megfáradt kóbor. Minden porcikád, minden pillanatod akarom. Át akarlak élni.

Gonoszság és jóság különös testvérek, gyakorta felcserélik egymás gúnyáját, hogy megtréfálják az amúgy is elvakultakat.

Talpukkal verték az ütemet a boldogok, és felélénkültek a lankadók is: megrázták fejüket, boglyas hajukba túrtak, esetleg végigsimítottak tar koponyájukon, mintha mély és tétlen álomból ébredtek volna, mintha csak most kocogtatta volna meg vállukat a mindenség, hogy nicsak, itt vagyok, ne nézz félre, igen, koszos a köldököd, de muszáj azt bámulnod folyton?!... Na ugye!

Majd, ha már ott álltok egymással szemben, akkor talán magadtól is ráébredsz, hogy egy érintés néha többet ér bármi szónál. Egy gyöngéd érintés. Ha túl sokat beszélsz (akármiről is), miközben semmi másra nem vágyakozol úgy, mint egy érintésre, az megint csak olyan, mintha elszaladnál. Olyan, mintha menekülnél mindkettőtök elől.

Hidd el, kár a birtoklási vágyat, vagy a magányból való menekülést azonosítani a hetedhét próbás szerelemmel, mert külön érzések azok attól: érzőjükön kívül semmi közös bennük.

A szerelem olyan elhivatottság, amely hosszú ismerkedés során csírázik ki és erősödik meg. Érzés; de olyan, mint mi: él. Megszületik, játékok és kalandok közt cseperedik fel, komollyá válik, végül megöregszik, és ha a sorsa arra érdemes, elérkezik az öregségét megillető béke és nyugalom. A te érzésed épp csak most fogant. De eztán, élete minden pillanatában más és más, jó és rossz érzések, gondolatok szegődnek majd társául, hidd el!

Nagyon fontos, hogy önfeledten figyeld szíved kiválasztottját! (...) Ez könnyen fog menni, ha valóban szerelmes vagy. De ne csak figyeld: lásd is! Szavainak szövevénye, mozdulatainak és gesztusainak apró rezzenései olyan üzeneteket hordoznak magukban, amelyeket felületes szemlélő soha észre nem vehet! Ha önfeledten figyeled, meglátod ezeket az üzeneteket. A többi csak rajtad múlik.