Idézetek a gyászról
Valakinek a hiányát az apró dolgokból vesszük észre igazán.
A gyász és a lezárás természetes dolog ilyen fiatal korban is. Nem bűn az, ha valaki tovább él, és mer boldog lenni. Attól a halottak emléke nem lesz kevesebb.
Mindnyájunknál eljön a pillanat, Mademoiselle, amikor a halál kívánatosabb az életnél. De elmúlik - elmúlik a bánat és a gyász. Most ezt nem képes elhinni, tudom.
Hogyan lehettünk (...) egy hónapig olyan boldogok, miközben te tudtad, hogy halálra vagy ítélve? Hogy csináltad, hogy továbbra is szép és jókedvű maradtál? És én honnan vettem a bátorságot, hogy ne omoljak össze. (...) Lassan egy éve, hogy magamra hagytál. Annyira hiányzol... Tegnap volt a születésnapom, de úgy érzem, már nincs is korom.
A halottak azt akarják, hogy bátran elviseljük veszteségeinket, és csak éljünk úgy, mint azelőtt, igaz? Csak nehogy szomorúak legyünk! Mindenki ezt mondja, de a magam részéről sohasem tapasztaltam, hogy volna valami alapja ennek az, egyébként valóban vigasztaló elképzelésnek. És természetesen ezt is az élők találták ki, hogy megkönnyítsék a dolgukat. Mert látod, bármiről is legyen szó, az élők nem mindig értenek egyet, tehát nem látom be, hogy miért volna olyan egyöntetű a halottak véleménye. Ha egyáltalán van halál utáni élet, akkor azt hiszem, odaát is éppen annyi önző lélek van, mint itt a földön. Hiszen az lehetetlenség is volna, hogy azok, akik életükben tele voltak mindenféle érzéssel, egyetlen pillanat alatt levetkőzzenek magukról minden rosszat, és felöltsék az önzetlenségnek és a jóságnak a köntösét. Nevetnem kell. Képzelj el egy özvegy férfit, aki a temetés utáni reggelen azzal a felkiáltással ül le reggelizni, hogy "Mary nem akarná, hogy szomorkodjak", és azzal jó étvággyal felfal mindent, amit csak maga előtt lát. Honnan tudja, hogy Mary odaát mit gondol? Lehet, hogy sír, és fogait csikorgatja - az asztrálfogait, természetesen - látván, hogy a férjeura úgy él tovább, mintha ő soha nem is létezett volna. Hiszen a legtöbb nő szereti, ha a férje körülugrálja. Miért változna meg az ember jelleme a halála után?
Gyászoláskor egyenként hívjuk elő az emlékeinket, újraéljük őket, majd engedjük, hogy tovaszálljanak.
Azzal, hogy éljük az életünket, egyre a halál felé haladunk. De ez csak egy a rengeteg igazság közül, amelyet meg kell tanulnunk. Naoko halálából a következőt tanultam: semmilyen igazság nem vigasztalhat abban a fájdalomban, melyet a szeretett lény halálakor érzünk. Nincs az az igazság, őszinteség, erő, kedvesség, amely kigyógyíthatna a szomorúságból. Nem tehetünk mást, mint túléljük valahogy a szomorúságot, tanulunk belőle valamit, aztán rájövünk, hogy amit tanultunk, annak semmi hasznát nem vesszük a következő, váratlan ránk törő fájdalommal szemben.
Míg jövőjét építettük Sorsa el volt döntve rég. Megkivánta, elszerette Tőlünk a hatalmas ég. Nem törődve semmit azzal, Hogy szivünknek fájni fog: Jöttek érte s mosolyogva Vitték el az angyalok!
Szerelmem, szerelmem, rózsa voltál, ékes, bodros, üde rózsa, szirmokkal szépséges, tőlem halvány, hozzám kedves, értem feslő, nekem nőtt virágszál, rózsa, rózsafelhő; virágszál voltál, ah, sudár liliomszál, hajló-karcsú száron bimbó, viritottál, szerelmem, szerelmem, s most mégis, mint hullám, szemem könny borítja, miattad csordulván.
Nem látványosan temetett; tulajdon testének szövetei között hantolt sírokat szeretőnek, barátnak; élőnek és holtnak.
Valahányszor új napsugarat látok, egy falevél friss zöldjét vagy egy bimbózó virágot, anyámra gondolok és arra, hogy talán nem lesz már itt, hogy mindezt ő is újra lássa. És a következő napra gondolok, a következő évre, amikor majd az élet megújul, mintha nem lenne emlékezete. A világ megy tovább, én is élek tovább, csak ő nem.
Hányingerem volt attól, hogy minden olyan gyorsan halad, hogy utol sem tudom érni, mintha Hannah halálát már el is felejtettük volna. Miért nem tudott más is úgy megdermedni az időben, mint én?
Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (...). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük.
Ők nem öregszenek, mint mi, megmaradottak, Sok év rosszallása, vénkor nem bír velük, Mikor a nap leáldoz, s ha felvirrad a nap, Rájuk emlékezünk.
Bármilyen elképzelhetetlennek tűnik is, tovább lehet lépni, és idővel a gyász... egyre kevésbé fáj. Talán soha nem múlik el teljesen, de egy bizonyos idő elteltével már nem olyan megsemmisítő.