Idézetek a gyászról
Nem törülhetünk ki senkit szívünkből anélkül, hogy a helyen, hol egykor neve állott, egy setét folt ne maradna vissza.
A szertárból hozta a térképet, melyet már senki se lát, kicsi pontokkal mutatta a Maros-Magyar autonóm tartományt. Kidobták a régi atlaszt, megszüntetik az iskolát, megőrzi mégis az emlékezet a földrajztanárt.
Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról (...), többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz.
A halottaknak szükségük van ránk, hogy emlékezzünk rájuk, még ha nem is tudunk, csak annyit mondani, hogy sajnálom, amíg a szó minden jelentőségét elveszti és olyan lesz, mint a levegő.
Előtte sívár halom mered, Két szemében a szíve remeg.
Csókolok egy hideg kezet, Zokogástól reszket vállam: Azt hittem: hűtlen, rászedett, Pedig csak engem szeretett S szive repedt meg utánam.
Összetört szívem bús kesergője Csókot kért tőled, néma halott, Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle, Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.
Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.
Egy fecske nem tavasz, Egy fűszál nem mező, Egy vízcsepp nem patak, Egy sír nem temető.
Az arcod mellett suhan el ez a riadt tekintet, de egyelőre nem fordulsz meg, szoktatod magad az új felismeréshez, amit mindig is sejtettél, de talán sohasem érezted még ilyen tisztán; hogy elbeszélt életbe te is bele vagy keveredve, azt nem lehet személytelenül meglesni egy kulcslukon át; a hősök visszanéznek rád, és akarnak tőled valamit, néha olyan erővel, hogy emléküket még az álmaiddal is magaddal viszed.
Megint a sírás fojtogatta, de gyorsan felült, és próbálta visszatartani a könnyeit. Elege lett a sírásból. Soha többé nem fog sírni miattuk. A könnyek haszontalanok, csak a gyengeséget jelzik, és nem méltó az emlékükhöz.
Mindig sajnálni fogja elvesztett gyermekét. Örökre magányos űrt fog érezni miatta, amit senki sem tölthet be, sem a férje, sem a többi gyereke.
Mióta szegény apát elvesztettük, benne látom apámat, a testvéremet, a barátomat, de ő elfordul tőlem, ha közeledek felé.
Engedjük szabadjára gyászunkat, bánatunkat, adjuk ki dühünket is, szembesüljünk belső ürességünk érzésével, és közben gondoljunk arra, hogy Isten odafigyel ránk.
Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?
Facebook
Pinterest